by lucia

Hogyha a nagyanyám élne, akkor olyan fényképeket csinálna, amilyeneket én csak szeretnék, mert az a gép, amivel olyanokat tudok kiesett a zsebemből a múltkor a biciklin és szarrá tört, ezért nincs szép retró hártya az emlékeimen.
Ettől függetlenül tudom, hogy a Mami szemével méricskélem, hogy mennyi eget hagyjak azon a képen, ami a csipkés sziklafalról készül feketefehéren, hogy valahogy vésztjósló és távoli legyen rajta az alpesi idill, ne olyan tüchtig és kirstálytiszta mint amilyen igazából, mert akkor nem lesz benne a lihegés, az izzadás, meg az éhség és főleg a szomjúság, a víz mindig elfogy ott.
Ha a nagyanyám élne, és elvihetném a Dolomitokba, akkor azt gondolná, hogy na most már meg is halhat akár. Nem úgy, mint amikor egyszercsak megállt a szíve a szaros gyerekmedencében a húga fiának két kisgyereke mellett hat évvel ezelőtt, hogy ők a mai napig arról álmodjanak, ahogy az emberből egy pillanat alatt test lesz, vagyis zsák, üres, lassan itatja át a medencevíz, szívódik bele, hogy egyre nehezebben süllyed a lábkörmök felé. A nagyanyám akkor még nem akart volna meghalni ezért is ült rá az anyám lelkére hónapokra, hogy az anyám a második emeletre sem tudott felmenni, olyan súlya volt. Bárcsak az én hátizsákomba beülhetett volna ha a teste nem is, de a lelke, hogy lássa azt a sok szépet, én vittem volna egy szó nélkül, erős vagyok, mint egy állat, vittem így is kétnapi kaját három kilométer magasba, olyan kurva drága volt a hüttékben minden. De legalább a fényképeken ott van, mégha csak szeretném, akkor is.

Advertisements