by lucia

Van egy nép. Elég messze laknak. A legmesszibb ír szigettől még kifelé kell hajózni jó sokat, és ott. Egy kis szigeten. A legmesszibb ír szigeten is már nagyon hideg a víz és nagyon sokat esik és nagyon sokszor van rossz idő, amikor fúj a szél, de a legmesszibb ír sziget kiskutya fasza ehhez a a kis szigethez képest. Ez a sziget olyan nyomorúságos, hogy a világ legnyomorultabb halászai is urak az itteniekhez képest. Kezdve azzal, hogy a világ legnyomorultabb halászai is lehetnek nagyon nyomorult bármik a nyomorult helyeken, de az itteni halászok nem lehetnek mások, csak halászok, mert ezen a szigeten nem lehet semmi másból megélni, csak a halászatból.
Ezeknek az embereknek az asszonyai a birkák gyapjából pullóvereket kötnek, amikben titkos mintákkal megkötik az egész család történetét. A különféle csomók, keresztminták, sima és fordított váltakozások mind egy-egy fordulat, esemény, jelentőségteljes pillanat a történetben. Persze ezek az asszonyok olvasni is képesek ezeket a mintákat, hogyne tudnák olvasni őket, mikor ők írják. Nem egymásnak kötnek azonban ezek az asszonyok, hanem a halaknak. Azt hiszik ugyanis, és a hagyomány is így tartja, hogy ennyi nyomort és szenvedést még a halak is szánnak, így, ha egy halász – apa, fiú, testvér, vőlegény – messzi a parttól beesik a vízbe, akkor a halak megszánják, aláúsznak és kiviszik a partra.
Ez a hiedelem azért alakult ki, mert ez a sziget annyira messze van mindenttől, olyan rossz mindig az idő és annyira haragos a tenger, hogy aki ide elvetődik, az mindenki más számára halott. Vagyis, aki ide elvetődött, még a kezdetek kezdetén, úgy gondolta, hogy őneki tulajdonképpen nem kéne itt lennie. Az, hogy sikeresen partot ért, csak azért lehet, mert a halak megszánták, aláúsztak és kivitték a partra.