by lucia

Reggel zenére mentem át egy hídon, és futott szembe egy fiú. Késett az egyetemről, azért futott. Viccesen magasra kapkodta futás közben a kezét, minden lépésre hullant a haja, és a kabátja farkát mintha zsinórral kötötték volna ki, olyan folyamatos vízszintest csinált a srác háta mögé. A térde is magasra tartott minden lépéssel, mint az öklei. Mintha direkt csinálta volna, hogy úgy fut, mint egy spanyol iskolaló. Persze kicsit lassított felvétel lett szokás szerint, de a jó nem ez volt benne, hanem az, hogy amikor visszagyorsult, észrevettem, hogy az ő hopp hopp hopp hopp-ja pontosan megegyezik a zene dzang dzang dzang-jával, együtt föstenek ott a rakpartsarkon, a futás a vízszinteseket húzza, az mp3 meg a hullámokat bele.

by lucia

Kiszámoltam, mostanáig tartott. Tizenháromezerháromszázharminckettő és felet. A fél jutott először eszembe, aztán egymás után az összes többi.

by lucia

Zenével tompítom mostanában a flesset, amit a reggeli szmog letüdőzése hoz. A gatyám fehér foltos lett a kavicsoktól, amikre ráestem amikor elakadt az első kerék egy kőben. A két csatornafektető munkás csak nézett, olyan voltam nekik, mint egy elnémított tévé a kocsmában. Csak van, észre lehet venni, de tudomást nem kell venni róla.
Aztán a lipótis túróstáska tompít, de már az ideérkezés sokkját. Vajon hány darab túróstáskát ettem életemben?