by lucia

Az a jó, hogy minden nap végén fel lehet ülni a biciklire. Lehet írni, ami olyan, mintha zenélnék. Jönnek ki a hangok a fejemből, már nem is kell koncentrálnom arra, hogy hogyan mozgatom az ujjaimat, csak megtörténik az egész. Elkezdődik, mindegyhogy, és abból már ki is jön a folytatás. Nedves, de nem sír, bölcsen született, bár azt ő sem érti, hogy miért pont hozzám. Vakít a tekintete. Édesapám, mondja. Hát mit szomorkodik itten? Hogy nem tudja, hogyan kéne befejezni a történetet? Adja nekem a gyeplőt, hadd menek ki a vásárba, megcsinálom én azt a befejezést magának. Átadom a gyeplőt, és a kis folytatás elindul, kiscsizmája alatt szikrázik a földút homokja. Kiér az aszfaltra, és találkozik a sárga busszal, ami majd beviszi a városba. A buszvezetőre csak ránéz, az szó nélkül beüti neki a jegyet a negyedik megállóig, ami a teszkó parkolója. Ott van a vásár. A kis folytatás odamegy a vásár szélén álldogáló hoszteszlányhoz, hogyaszondja: Adjisten szépségem. Én vagyok a folytatás. Adsz-e nekem kóstolót finom joghurtodbul? Hátha benne lesz a befejezés? Megkapja a kis tálkát a műanyag kalánkával, beletúrkál, és biz valami keménybe ütközik. Hijnye, ez meg mi a csuda? Beveszi a szájába. Kis tojáslakú kapszula. Ránéz a hoszteszre, és megkérdezi? Nohát szépségem, csak nem te vagy a befejezés? És ráharap a kapszulára. Azt még látja, ahogy a hosztesz elmosolyodik és bólint. Utána nem jön más, csak a sötét.

Advertisements