by lucia

Állok, vagyis hajolok és egy ásóval söpröm félre a havat egy téglalapalakú területen. Az anyám szipog, az anyám faszija meg hümmög a fagott-szerű hangján. A döglött macska, anyámék egynapos halottja kussol. Bent fekszik a dobozban az előszobában.
Én a kertben ások. Vagyis először ügyesen megcsinálom a gyeptéglákat, és kiszedem őket. Hat darabot. Úgy esik a hóra belőlük a föld, mintha vér lenne. Esik a hó is. Én próbálok szolídan, takarékos, professzionális mozdulatokkal ásni, hogy ne zavarjam a családot gyászában. A gyeptéglákat jobbra rakom, a földet balra szórom. Anyám szipog, anyám faszija meg hümmög. Puha a föld. Egész nap attól féltem, hogy most este, a temetésen, itt lesz a halott állat, itt lesz anyám, és én nem fogok tudni egy ötcenti mély gödröt se kaparni, és az egész egy szánalmas szenvedésbe torkollik, forralom a fazék vizeket és öntöm egy helyre, aztán vakarom a fagyos sarat, de nem. Olyan a föld, mintha nyár lenne. Anyám azt mondja, a hó miatt.
Nagyjából három ásonyom mélyre csinálom a gödröt. Ügyelek arra is, hogy szép, szögletesek legyenek az alja sarkai. Aztán jön a macska, anyámfaszija kiveszi a dobozból. Már merev mondja. Mindketten megpuszilják. Én is megsimogatom. Anyám betekeri egy régi, értékes abroszba, amit még a déditől örökölt. Egész gyerekkoromban, minden ünnepi evéskor elmondta ezt vagy ő, vagy a mami, ezért tudom. Szia Orlandó, mondom csendben és megsimogatom. Kesztyű van rajtam. Anyám faszija nyögve beteszi a macskát a gödör aljára. Még nem kezdek el visszalapátolni. Drága kicsi cicám, szól anyám megremegő hangon. Drága cica. Mondja újra. Visszaszórom a földet. Aztán visszateszem a gyeptéglákat. Egy kis füves halom marad ott. Ráhalmozok némi havat, hogy a szomszédnéninek ne tűnjön nagyon fel. Az üres papírdobozt széttépem és kidobom.

Advertisements