by lucia

Néha átjön hozzám egy betört, régi bőröv. Vagyis szíj. Nadrágszíj. De inkább csak szíj. Abból a mondatból, hogy hol van a szíjam. Vagy abból, hogy várjál csak, bekötöm a szíjam. Nem csatolom, kötöm. Nem üt meg, bár szíj. Eszébe se jut. Soha eszébe sem volt. Csak átjön, megkóstolja a sajtospiritósomat, vagy a paradicsomos tésztámat, iszik egy kortyot a boromból, belenéz a filmembe, és nem szól bele abba, amit megpróbálok írni.
Néha átjön hozzám egy cigiszagú kéz is. Itt lakik a szomszédos tárolóban, egyre jobban fázik, fájnak az izületei, azt mondja, úgy érzi magát, mintha álmában motoroznának vele kesztyű nélkül. Még sosem vette le magáról a kesztyűt amúgy, szégyellős fajta, pedig ő is szokott inni a boromból, már ha van borom, többnyire nincs. Semmim sincs, csak gyümölcslé, amit a gyereknek vettem nememlékszem mikor, és ha töltök belőle, akkor egy kupac gombás képződény loccsan a pohárba. Kérsz vizet?, kérdezem az öreg kezet ilyenkor, vagy van feketeszínű gyógylikőröm még, állítólag csak Mallorcán készül ilyen, tök jó. Amikor rázza a fejét (a kéz, érted), akkor még gyorsan hozzáteszem: tudok még csinálni kakukkfüves teát kamillával, esetleg főzhetek egy kávét is.
A víz jó lesz, válaszol megadó sóhajjal. De tudodmit? Nem kérek semmit. Teszi hozzá gyorsan. Nem veszi le magáról a kesztyűt, pedig vastag, bélelt bőrkesztyűt hord, biztos szégyelli magát előttem. A ráncait, meg lehet, hogy reumás púpjai is vannak a bütykei mellett. Már biztos nincs az a punci amit meg tudna ujjazni. Biztos titokban néha legszívesebben le is vágná azt a hasztalan középső ujjat magáról.
Én bezzeg leszarom a szégyellősködést, úgy kijövök a fürdőszobából amikor itt van, mintha itt se lenne, mintha egyedül lennék, pedig soha sehol nem vagyok egyedül, jönnek velem hangok, szemek, nemiszervek, hajak, kezek, hónaljak, mellek, lábak, lapockák, hasak, szájak, sőt, még ruhadarabok is mindenhova, akár esik, akár fúj. Még az uszodába is. Még a Dunába is, ha nyáron elmegyek Paksról Kalocsára úszni. Megtanultam már velük élni.
Ez a kéz is, sokszor észre sem veszem, csak egyszercsak érzem azt a cigiszagot. Amit akkor éreztem utoljára, amikor még hátat tapostam büszkén. Jó, jó lesz, nem kell túl erősen, pedig én azt éreztem, nem tudom elég erősen, rúgtam volna azt a világszéles hátat a kurvanagy négyéves igyekezetemben. Micsoda büszkén. Most meg már rúgnám, hogy az elsőtől szakadna a vese, a másiktól reccsenve nyaklana furán a fej. Lassan hatvan. Hogy szét tudnék rúgni egy ilyen iszákos, összetört, magányos, hazug hatvanast. Aztán lehet, hogy már nem is bőgnék, pedig még tavaly is bőgtem volna, hogy kurvaanyád. Most már nem. Is rúgnék.
Még huszonhét.

Advertisements