by lucia

Berajzolja a fény ide nekem a dolgokat. A fülemen jön be egy ilyen éles fénypászma és a szembefalra húz egy elszenesedett csíkot, mert erős nap ez, erős, novemberi napsütés. Tizenegy felé érkezik meg a fény és kezdi el húzni azt a lassú csíkot. Általában leülök a fülem alá és nézem, ahogy a porszemek sosem esnek le ott a csíkban, vagy azt nézem, ahogy lassan halad a csík a falon felfelé.
Gondoltam művészi projektre is, mondjuk egy diszkógömbre, amit egy órával összekötött okos kis mechanikus gépezet pont a csíkkal egy ütemben emel, és így két órára fénypöttyökkel telik meg az agyam és csillog a szemem, és csillogószemű portrékat készítek magamról polaroid fényképezőgéppel és mindre írok egy fénypöttyös szöveget.
Van, hogy átalszom a fénycsíkot. Volt már olyan is, hogy odaraktam a fénycsík útjába a májam és szagolgattam, ahogy sül, hallgattam ahogy serceg. Raktam már a pöcsömet is bele persze, felhúztam a bőrt, hadd sajogjon, meg a tenyeremet, hátha nyomot hagy rajta, hátha megváltoztatja a sorsomat, kihúzza kicsit az életvonalamat a nap.
De leginkább csak ülök a fülem alatt és feltartok ezt-azt. Plüszsiráfot, szagosradírt, ceruzahegyet, taknyos zsepit. A szembefalon meg nézem, ahogy berajzolja a fény ide nekem a dolgokat. Az egyik vetületüket.

Advertisements