by lucia

Először csak mentem tovább, hogy befizessem azt a valamit a postán, aztán rohanás a boltba, aztán jön hozzám a gyerek, főzök, eszünk, játszunk egyet és olvasom a mesét és alszunk, de aztán úgy döntöttem, hogy először átmegyek az úton, megnézem ezt a valamit, és csak aztán posta, rohanás, gyerek, főz, játszás, mese alvás. Átugrottam a sövényen, aztán vissza mert túl sok kocsi jött, aztán megint át mert már nem jöttek, aztán középen olyan sűrű volt a sok bokor, hogy mégis muszáj volt elmenni a lámpáig a szegélyen egyensúlyozva és akkor már arra gondoltam, hogy nem vagyok normális, hát bezár a posta és még ott van a rohan, gyer, fő, esz, já, ol, és al, de akkor már átjutottam arra az oldalra és onnan már minek vissza.
A hatalmas tűzből a fák tetejénél is magasabbra ömlött az állandó szikrafolyam felfelé. Hat tűzoltó táplálta, messzoről dobálták bele a hasábokat. Aztán sorbaálltak előtte és lefényképezkedtek. Ott volt egy sátor is. A sátorban egy bajuszos ember állt a színpadon és egy történetet olvasott fel, aminek minden szava M betűvel kezdődött. Azt hittem, hogy tűzoltónap. Egy költő, aki tűzoltó. Vagyis egy tűzoltó, aki költő, beteges vonzódással az M betűvel kezdődő szavak iránt. Aki nem azt mondja, hogy nyisd  a csapot, hanem azt, hogy megengedheted a meleg magjának megölőjét. Milyen szép, hogy a tűzoltók egy kurvanagy tábortűzzel ünnaplik a szent Locsolócső napját. Aztán láttam, hogy mindenki eszik. Krumplipűrét ilyen műanyag eszcájggal. Aztán láttam a sorokat, meg, hogy mindenkinél van legalább egy nejlonzacsi, és eszembe jutott, hogy na végre ehetnék hajléktalankonyhán. Aztán eszembe jutott a posrogyerfő eszjátszolal és a rohan és indultam tovább.

Advertisements