by lucia

Egy bolond hegedűs lakik a szomszédomban az alagsori bringatárolóban. Néha átkopog és akkor kiállunk a szobám ajtaja elé. Én szagolom, ahogy csapódik le a hideg a fűszálakra, ő meg cigizik. Közben mesél. Hogy ő régen a Dunán lakott. Egy lebegő házban. Egész nyáron gyűjtötte az uszadékfát, hogy télen legyen mivel fűtenie. Minden második télen belefagyott a háza a vízbe és nem mozgott tovább. Az olyan furcsa volt, hogy olyankor pár napig rosszul volt, émelygett és imbolyogva járt. Minden tavasszal megkérte egy barátját, hogy a motoroshajójával tolja fel a népszigethez, és minden ősszel megkérte, hogy tolja le a Kopaszi gáthoz. Télen Délen, nyáron Északon.

Be fogok magamnak ide szerelni egy kályhát. Lyukat vágok a falba, ott vezetem ki a kéményt, aztán körbepurhabozom, hogy jó ronda legyen. Fölásom a pázsitot és veteményezek majd. Húsz kilométerről, egy lovardából hozatom magamnak a trágyát. Esténként meg arról vízionálok majd, hogy lesz egy olyan kor, amiben az emberek autóval járnak, és pazarolják az energiát meg az anyagot. Furcsa vágyódást is érzek majd egy ilyen lehetetlen, távoli civilizáció után.

Advertisements