by lucia

Extenzíve utaztam a Mediterráneumban. Fasza volt, azkellmondjam. Lennék szívesen Korim grófja, és indulnék útnak öszvérekre szerelt nagy fadobozokkal lila, maslira között nyakkendőben, fehér szalmakalappal, hogy megtaláljam önmagam és a hajóút veszélyeit is vállalva eljussak a mesés kelet közelségét számomra jelképező Majorkára vagy Toszkánába, ahol egy éves jövedelmemből tíz évig is úgy élhetek, ahogy az egy grófhoz illik, de az egésznek elkártyázom a felét még San Marinóban, de aztán megnyugszom és vízfestékkel romokat örökítek meg, csillagokat obzerválok távcsövemmel, ami a legnagyobb dobozban van az összes közül, és bemutatnak a firenzei társaságban, ami meglehetősen provinciális egy brancs, ráadásul, velem ellentétben Dantét is legfeljebb tíz-húsz stanzát tudnak idézni egy lélekzettel.
Aztán megismerkednék egy bolond angollal meg a barátjával, természetesen grófok ők is és költők, akárcsak én. Na velük igazán jól érezném végre magamat. Aztán megunnám az ópiumot és az állandó fejfájásos másnaposságot az elképesztő mennyiségű elfogyasztott serritől és hazajönnék hogy végre a birtok ügyeibe vessem magam és hogy nagyívű modernizációs terveim egy-két év alatt sorra csődöt mondjanak.