by lucia

Futok egy végtelenhosszú utcán. Messziről nem látszik jól, hogy pontosan ki jön szembe a végtelenhosszú utca végtelenhosszú járdáján valahol messze elől, ezért azt játszom magammal, hogy tippelek és ellenőrzöm magam. Szerelmespár. Nem, apa és lánya. Kézenfgva jönnek. Anya és lánya. Arra gondolok, hogy megnyerem a lottót és nem veszek ezen a környéken házat. Ezen kicsit röhögök. Ez már a futós boldogság.
Folytatom. Jó lenne, ha nem lenne itt egy kis kertem. Kis kerek medencével, meg villanyfűnyíróval, meg grillezőhellyel meg cseresznyefával, meg pongyolával, meg sufnival, gyufásdobozzal, légypapírral, ragaccsal a macskakajás tányér körül, szobaantennával, könyvespolcra szerelt kislámpával, fóliasátorral a primőrnek, teherautókategóriás jogsival a seregből, poros kiskosárral az előszobában, teli sosehasznált kulcsokkal, amiknek rég elfelejtették a zárját. Tervekkel a tetőtérbeépítésről, amik sose fognak megvalósulni, garázzsal, ahova egyszer felrakok pár szerszámot a falra, aztán hagyom a francba az egészet, hónapokig gyűlő sörösüvegekkel, amik között bonyolult mintákat szőnek a pókok, macskákkal, amik a legváratlanabb helyekre fialnak nyolctagú almokat. Jó lenne, ha nem lenne.

Advertisements