by lucia

Ahogy apa régen a focimeccset mindenki gyerekkorában, miközben az öcsémmel kórusban ordítottuk, hogy ne nyúlj hozzá, így már jó, de apa perfekcionista volt, így addig basztatott mindent, míg nekünk le kellett feküdni, ő meg morogva visszaült a szemcsés képernyő elé, úgy hoztuk be egyszer egy albérletben az emtévé egyet tanulás helyett Debrecenben. Azóta is ezt csinálom, billegtetem a kurva szobaantennát miközben a gyerek nézné a meccset, de szellemképes mindenhogy. Negyvennégyen játsszák az eukétezernyolcas meccseket nálunk, de nagyon nem zavar. Szükségszerű tud csak lenni nekem minden árucikk, értékes nem és nincs érzékem a pénzen vehető minőséghez, csak az előállítotthoz. Arra viszont egyáltalán nem tudom sajnálni. Azt hiszem simán ki tudnám fizetni egy plazamtévé árát egy vekni házikenyérért, vagy egy palack normálisabb borért.
Amúgy hosszútávon sincs törés, szóval szerencsés baleset volt. Viszont reggel cuppogott az indiai internünk cipője, amiről eszembe jutott az egész gyerekkorom.

Advertisements