by lucia

Nyitva van most már a konyhaajtó folyamatosan. Valakik lenyírták a füvet, inkább én szeretném, de ha egyszer benne van a közösköltségben, hát nem ugrálok. Ősszel felásom a kis részt az ablakom előtt és jövő tavasztól odaveteményezek. A százgeneráció óta városlakó értelmiségi család ellenére akkora paraszt vagyok, mint az ólajtó. Ülünk kint a pokrócon és reggelizünk, elképzeljük milyen lehet a hangyának a gigantikus nagy szöszök közt házméretű morzsákat keresgélni. Ha megfordul a szél, odahordja az autók hangját, de ha visszafordul, szóhoz jutnak megint a madarak.
Néha napokig meg se tudnék szólalni, szerintem ezt senki se érti igazán, hogy lehet valaki ennyire gátlástalan és csöndes egyszerre. Olyan hangom van belül, mint a Calebnek, csak gitározni nem tud. Meg koncertezés helyett csak csendben dudorászik. Néha elordít valami tényt.
A Rómaiparton találhatók a város legjobb éttermei. A büfék hiltonjai és forszízonzjai. Forró, ropogós a hekk, a hagymakarika olyan finom, hogy a farkamra húznám, az uborka pont amilyennek lennie kell, a kenyér mindig friss és lágy és hófehér, a kolbász roppan, a sültkrumpli  friss. Milyen magas most a víz. Nézd, ott pisil a kislány a szomszéd terasz alatt. Érzed ezt a rohadásszagot? Jó most ez a sör. Hát így.

Advertisements