by lucia

Négykor pípíem, ezért odaadja nekem a cégeskombit, és a rádión
ugyanazok jönnek gombnyomásra ugyanabban a sorrenben amik nálam szoktak
és visszaérünk időben az oviból, a gyerek a csocsóhoz, én a mítingre és
persze semmi sem olyan, amilyennek szeretnénk, de ez benne van a
szerződésünkben.
Aztán mindennek vége, induljunk haza, milyen jó,
hogy még mindig világos van és nem esik az eső. A gyerek a vázon én
tekerek, így lassan jutunk át a város másik felébe, de mindegy, majd
megállunk gyakran pihenni. A gödörben kóla, én sört kapok, meg eszünk
egy szendvicset és egy zacskó pisztáciát. Aztán tovább, a lánchídon
szédülünk, az alagút előtt nyomja a seggét a váz, ezért pihenünk.
Hánynia kell azt mondja, hát az szar ügy, az alagút túlvégén kap egy
buborékos vizet, az sokat segít. Mondom neki, hogy talán nem úgy kéne
kezelni a pisztáciát, mint a tökmagot, hogy összegyűjti a
meghámozottakat és aztán úgy eszi két pofára. Egyetért. Kicsit zöld a
feje. Kibírja majdnem hazáig lépcsővégű utcán kezd csak el rókázni, de
szépen előrehajol, nem lesz olyan a cipője se, csak azért fogom a
fejét, mert tudom, hogy az jól esik. Hát elcsapad a hasad. Hát el.
Aztán még reggel hatkor is jön roham, ahogy előtte óránként. Persze
álmos, nekem kell emelnem a vödörhöz a tarkójánál fogva, félig csukott
szemmel hullámzik a teste az öklendezéstől. Ma ropi, kamillatea,
főttkrumpli.

Advertisements