by lucia

Ha úgy nagyjából sorrveszek mindent, akkor ez az egész egy kész regény. A dédi érettségi bizonyítványa, meg az, ahogy a mami világrahozza az anyámat pont aznap, amikor meghal a Sztálin, miközben az egész ország úgy csinál, mintha gyászolna és közben itt-ott titokban elvillan egy-egy négyszemközti széles vigyor.
Ahogy ötrvenhatban nem mentek el. Ahogy a gyerekek azt játszották, hogy ávósokat akasztanak és ott lógtak a plüssök a fűtéscsövön.
Ahogy anyám megrajzol engem egy előadáson az egyetemen a haverjával. Ahogy pontosan olyan vagyok négy évesen, mint az a rajz. Ahogy aztán egy csomó szereplő elköltözik Svédországba vagy Kaliforniába. Hogy aztán megjelenjenek azzal, hogy akkor ők most elvinnének engem oda, mert ott jobb. Ahogy én azt mondom mondjuk tizenhét évesen, hogy kösz, de nem.
Ahogy meghal egy olyan, akit szerettem, fiatalabb mint az anyám és mindenki azt mondja, elvitte a rossz lelkiismeret mert belépett a pártba a hülye az utolsó pillanatba csak a karrierje miatt. Ahogy meghal egy másik mert bebaszva aludt miközben leégett a lakása.
Ahogy olvasom az anyám naplóját hetvennégy őszéből és nem derül ki semmi. Ahogy az öcsém kikotyog egyszer még egy nevet is, mert neki elmondta a mami. Aztán ahogy meghal a mami és sírbaviszi azt a nevet is. Meg ez az egész. Föl kéne rajzolni egy csomó nagy papírra.

Advertisements