by lucia

A kurvahideg az rendben volt, de amúgy semmi sem stimmelt. Nem volt tömeg, valahonnan szűrődő fasz zene. Csak kurvasok zárt fakunyhó volt, mint a grundon a farakások, csak ezeknek a tetején nem bandáztak a Cseléék meg a kis hülye lúzer Nemecsek. Az egésznek a közepén ott volt a kolbászos. Meg volt egy szaxfonista a váciutca sarkán, akire senki se figyelt. Kolbászos a világ végén, gondoltam és rájöttem, hogy itt fogok vacsorázni kolbászt, nem érdekel, hogy hónapok óta szinte egyáltalán nem ettem húst és olyan érzés lesz, mintha beleszartak volna a testembe.
Aztán ott álltam egy nejlonnal borított pult mellett, amin ma reggel már valószínűleg kézművestermékek vannak szépen kirakva, ugyanazok, amik tavaly és tavalyelőtt is, és persze idén sem vesznek belőlük egyet sem, mert aki venne mondjuk bőr tarsolylemezt annak már van, a többiek meg úgyis úgy döntenek, hogy még spórolnak rá egy évet. Ettem a kolbászt, tunkoltam, ez is milyen régi mozdulat, nyomkodtam a telefonom, harapdáltam a kenyeret és néztem, hogy a kolbászos lélegzetnek van-e színe a hidegben, de nincs.

Advertisements