zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: October, 2007

by lucia

Harminckétéves ímélfüggő férfi. Egy gyermek apja. Hetvenkét kiló, százhetvenhat centi. Lakossági bejelentés alapján találtunk rá. A holttest állapota kielégítő, lélegzik, hőmérséklete normális. Reagál a vizsgálati ingerekre, az előbb végignézett egy filmet, előtte leúszattunk vele ezerötszáz métert. Kissé oszlásnak indult ugyan, de szaga még nincs. A halál beálltát egyelőre csak megbecsülni tudom, pontosabbat majd a boncolás után. Így ránézésre nem zárnám ki az önkezűséget. De mondom, igazán pontosan csak a boncolás után mondhatok. Most pedig menjél Bill nyomozni! Hagyjál dolgozni! Majd hívlak, ha találok valami érdekeset. A gyomortartalom például nyomravezető lehet.

észak

by lucia

Nem volt azért egyszerű. Az rendben volt, hogy át kellett menni a fronton, átmentünk a fronton rendszeresen. Persze ott is maradt mindig valaki, dehát ez már csak ilyen. Viszont olyan sose volt, hogy volt nálunk hat nagy, friss lazac újságpapírba csomagolva, amit be akartunk cserélni a front túloldalán tanyázó ellenséges katonákkal. Sose. Rühelltük amúgyis a kurva japánokat, ők is minket. Két éve lövészárokban rohadtunk miattuk, ők is miattunk. Arra mondjuk már senki nem emlékezett, hogy miért van ez az egész, de utáltuk egymást, mert az is segített elviselni azt a sok szart, ami történt velünk. Legalább valami célja legyen, legalább mozgasson valami ebbe a kurva háborúba.
Na mindegy. Volt egy helyünk, ahol mindig ügyesen át lehetett jutni a vonalakon Szoboszlótól nem messze. Egy ottani srác jól ismerte a környéket, ő vezetett. Ő se értette mért jött el velem, de jött. A többiek is. Bemenni lazacot cserélni a japánok területére az éjszaka közepén szakéra. Mért ne? Tulajdonképpen a gondolattól is röhögnünk kellett. Lazac bazmeg szakéra. Két tüzérségi támadás között. A kibaszott állóháborúban. Tudunk élni.
Naszóval, lényeg a lényeg: egy dzsippel átmentünk a Szoboszlói vonalakon és meentünk egy pár kilométert Debrecen felé. Ott volt egy nagy táboruk, attól nem messze volt egy ilyen pihenőcentrumuk. Ott ismert egy magyar srácot valaki, aki ezeknek dolgozott, de rendes srác volt amúgy, nem áruló, amit lehetett elmondott állítólag a mi hírszerzőinknek. Vele beszélte meg egy odavalósi haver esemesben, hogy hoz nekünk szakét ki a kocsmából, de cserébe neki hal kell, mert az olyan a japó seregben, mint az arany. Persze be voltunk öltözve full kamuflázsba érted, még az arcunk is befestettük. Fostunk azért rendesen, ezek nem szaroznak, nincs olyan, hogy jólvansrácok, menjetekcsak. Három hal nálam volt egy szimatszatyorba, három másik meg a Vendelnél, aki amúgy a leghülyébb nevű katona az egész kibaszott magyar hadseregben, de jó haver és mindenbe benne van. Hát odaérünk ahhoz a kihalt libatelephez, ahol meg volt beszélve a találkozó, de a srác sehol. Na bazmeg.
Tanakodtunk, mi legyen, úgy döntöttünk, várunk egy kicsit. Elbújtunk, vártunk, hát jött egy terepjáró. Toyota persze. Na, gondoltuk, ha a srác, akkor király, ha egy járőr, nekünk lőttek. Persze nem bújtunk elő. Először a srác szállt ki, de nem jelzett. Nem mozdultunk. Aztán kiszállt egy katonanő. A japánoknál akkoriban kábé ugyanannyi csaj volt, mint férfi a seregbe. A nők sokkal veszélyesebbek voltak közelharcban, mint a faszik. Komolyan. Ez ráadásul valami tisztes is volt. Aztán kiszállt még egy. Ez is tisztnő. Ú baszki, gondoltuk, mi a fene. A haverom kivett a kocsiból egy pillepalackot. Ivott belőle egyet, visszacsavarta a kupakot, aztán egy lendületes mozdulattal eldobta egy bokorba a majdnem teli üveget és mondott valamit a két nőnek japánul. Azok röhögni kezdtek, aztán mindkettő elővett egy-egy bilincset, és a Toyota elején levő fémcsövekhez bilincselték a srácot. Elővették a bajonettjüket és lassan, egyenként elkezdték levagosni a haverunkról a ruhát.
A palackkal a kezünkben akkor kezdtünk el óvatosan, halkan, kúszva távolodni tőlük a bokorból, amikor az egyik tisztnő elővett egy ilyen korbácsot. A halakat gondosan becsomagolva otthagytuk a bokorban.

észak

by lucia

Nem volt azért egyszerű. Az rendben volt, hogy át kellett menni a fronton, átmentünk a fronton rendszeresen. Persze ott is maradt mindig valaki, dehát ez már csak ilyen. Viszont olyan sose volt, hogy volt nálunk hat nagy, friss lazac újságpapírba csomagolva, amit be akartunk cserélni a front túloldalán tanyázó ellenséges katonákkal. Sose. Rühelltük amúgyis a kurva japánokat, ők is minket. Két éve lövészárokban rohadtunk miattuk, ők is miattunk. Arra mondjuk már senki nem emlékezett, hogy miért van ez az egész, de utáltuk egymást, mert az is segített elviselni azt a sok szart, ami történt velünk. Legalább valami célja legyen, legalább mozgasson valami ebbe a kurva háborúba.
Na mindegy. Volt egy helyünk, ahol mindig ügyesen át lehetett jutni a vonalakon Szoboszlótól nem messze. Egy ottani srác jól ismerte a környéket, ő vezetett. Ő se értette mért jött el velem, de jött. A többiek is. Bemenni lazacot cserélni a japánok területére az éjszaka közepén szakéra. Mért ne? Tulajdonképpen a gondolattól is röhögnünk kellett. Lazac bazmeg szakéra. Két tüzérségi támadás között. A kibaszott állóháborúban. Tudunk élni.
Naszóval, lényeg a lényeg: egy dzsippel átmentünk a Szoboszlói vonalakon és meentünk egy pár kilométert Debrecen felé. Ott volt egy nagy táboruk, attól nem messze volt egy ilyen pihenőcentrumuk. Ott ismert egy magyar srácot valaki, aki ezeknek dolgozott, de rendes srác volt amúgy, nem áruló, amit lehetett elmondott állítólag a mi hírszerzőinknek. Vele beszélte meg egy odavalósi haver esemesben, hogy hoz nekünk szakét ki a kocsmából, de cserébe neki hal kell, mert az olyan a japó seregben, mint az arany. Persze be voltunk öltözve full kamuflázsba érted, még az arcunk is befestettük. Fostunk azért rendesen, ezek nem szaroznak, nincs olyan, hogy jólvansrácok, menjetekcsak. Három hal nálam volt egy szimatszatyorba, három másik meg a Vendelnél, aki amúgy a leghülyébb nevű katona az egész kibaszott magyar hadseregben, de jó haver és mindenbe benne van. Hát odaérünk ahhoz a kihalt libatelephez, ahol meg volt beszélve a találkozó, de a srác sehol. Na bazmeg.
Tanakodtunk, mi legyen, úgy döntöttünk, várunk egy kicsit. Elbújtunk, vártunk, hát jött egy terepjáró. Toyota persze. Na, gondoltuk, ha a srác, akkor király, ha egy járőr, nekünk lőttek. Persze nem bújtunk elő. Először a srác szállt ki, de nem jelzett. Nem mozdultunk. Aztán kiszállt egy katonanő. A japánoknál akkoriban kábé ugyanannyi csaj volt, mint férfi a seregbe. A nők sokkal veszélyesebbek voltak közelharcban, mint a faszik. Komolyan. Ez ráadásul valami tisztes is volt. Aztán kiszállt még egy. Ez is tisztnő. Ú baszki, gondoltuk, mi a fene. A haverom kivett a kocsiból egy pillepalackot. Ivott belőle egyet, visszacsavarta a kupakot, aztán egy lendületes mozdulattal eldobta egy bokorba a majdnem teli üveget és mondott valamit a két nőnek japánul. Azok röhögni kezdtek, aztán mindkettő elővett egy-egy bilincset, és a Toyota elején levő fémcsövekhez bilincselték a srácot. Elővették a bajonettjüket és lassan, egyenként elkezdték levagosni a haverunkról a ruhát.
A palackkal a kezünkben akkor kezdtünk el óvatosan, halkan, kúszva távolodni tőlük a bokorból, amikor az egyik tisztnő elővett egy ilyen korbácsot. A halakat gondosan becsomagolva otthagytuk a bokorban.

by lucia

Lassan esteledik.

by lucia

Van rajtam egy vékony vászonnadrág és szandál és most nem kint a terasz, hanem bent a visszhangos, sötét hűs. Antonio Carlos Jobimtől az a szám szól, amit minden vidéki szintis kívülről nyomkod, sőt, a szinti is tudja kívülről, de ráénekelni az a kicsit nazális akcentusos portugált csak ő. Kérek egy kávét és egy kólát, kisüvegest hoznak, és a kávé is jó, rájövök, hogy tulajdonképpen rászoktam a kávézásra, pedig sokáig hogy utáltam. Nézem, ahogy a pincér jön-megy a teraszon ülő turisták és a pult között, hallgatom, ahogy a szívem felgyorsul kicsit, ahogy lassan kifeszül egy hártya közém és a valóság közé. Nem veszem elő a könyvem, meg tollat se. Semmi nincsen.

by lucia

De inkább írok egy olyat, amilyet szoktam:
Hogyaszondja:

Simán lehetne az is, hogy én tulajdonképpen már tökrégen meghaltam és egy barátom írja a korimot, mert ez volt az utolsó kívánságom és ő teljesíteni akarja. Csak attól, hogy ilyen korimosan kell írnia szép lassan teljesen olyanná változik mint én, és ebbe szép lassan bele is őrül. Simán lehet az is, hogy én vagyok ez a barát. Vagyis nem. Hát én én vagyok. Ha akarnék sem lehetek más. Nem igaz? Ugye?

by lucia

Veled akarok lenni. Szinte mindig. Például.

by lucia

Érdekes lenne mostantól csak így beszélgetni. Így aztán biztosan semmit nem tudnának összeujjnyomozni a szavak. Mondhatok akármit. Így talán merném.

by lucia

Varannó letörölte a szája sarkából szivárgó vért és úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve. Az elmúlt fél évben többet tanult, mint előző tizenhétben összesen, pedig ő még az elemit is kijárta. Alig hat hónapja szökött el a falujából a cirkusszal de már tudta, hogyan kell felállítani a hatalmas, kerek sátrat, hogyan kell megetetni az éhes oroszlánokat és mi módon kell úgy felragasztani a plakátot hogy aztán indulás előtt le lehessen szedni.
Minden csínját ismerte annak, hogyan lehet bekötött szemmel tíz lépésről behajítani egy éles kést a kikapós Olga húsos combjai közé és egy ideje azzal is tisztában volt, miként tud a nyelve segítségével olyan hangokat kicsalni a porondmester fiatal és szép feleségéből, amikről korábban nem hitte volna hogy asszony kiadni képes. Azt azonban még nem tanulta meg, hogy bizony a tudást sem mérik ingyen. Az ő legújabb és eddig lekedvesebb leckéjének pedig az az ára, hogy most sebesre vert arccal, könnyel égő szemmel, szívszakadva kénytelen nézni a távolodó cirkuszi kocsikat.
A pusztán süvöltő szélben állva Varannó arra gondolt, hogy bizony meglehet, hibát követett el. A fájó beismerés mellett azonban a kemény elhatározás is megszületett lelkében: akkor is cirkuszos lesz, ha százszor kell előről kezdenie. Cirkuszosnak születetett. Lehetne bármi más? Ezzel a névvel?

by lucia

Most a Noétól tök függetlenül tényleg az lesz, hogy mint a szentferenc megszabadulok az összes földi hívságtól és minden eddiginél rojtosabb lesz az összes farmerom, és büdösebb a szandálom. Na jó az nem. Kényes orrom van. Leveszem majd a trikóm bátran, szarok az uvéra, és hangosan énekelek az esőben. Alig várom.