by lucia

A Katinéni hatalmas melleiről visszaverődött a nap, hát csoda, hogy mind róla beszéltünk, ha nem volt felnőtt a közelben? A vívóedzés után felkapaszkodtunk a betonpárkányra, a lábujjhegyünkön állt a faszunk is amikor az Emese bejött mosdani és letűrte a vívónadrágot, hogy hozzáférjen a szőke bolyhokhoz a maroknyi hideg vizekkel a két előrehajoló emlő mellett, de az is semmi volt a Katinénihez képest, aki a nagykörző hegyét, csámcsogtunk ezen a szón, bele baszta a táblába amikor szerkesztett valamit, mintha, és ezt már egyikünk sem mondta ki hangosan sose, azt akarná, hogy mi basszuk, de legalábbis szívjuk, még, szívjuk, ne fújjuk, mint a trafikosnő, akinek a melle az enyém, enyém meg a vegyevigye, nem ő az enyém, te rohadék.
Remegtek a nullaötös rotringok, ahogy a belüktől megfosztva célra tartottuk őket a csücsörünk elé, nyelvvel kikapartuk a rágófogak mély barázdájából az összerágott pézsédarabot, és vettük a levegőt, hogy kilőjjük az éppen szerkesztő Katinénire valahogy, mindegyhogy, csak találja el. A Baracsi állítólag egyszer a pad alól belőtt a tanáriasztal középső nyílásán és a Katinéni szoknyába volt, kicsit szétrakta a lábát odabent a tanári asztal közepének meghitt dobozában, és a Baracsi pont pinánlőtte, vagyis a lövedéke pont OTT találta el a kicsit lecsúszott harisnyanadrágját. Évekig feszült nekem az a harisnyanadrág álmomban és rezgett rajta az a nedves galacsin.

Advertisements