by lucia

Biciklizek a munkahelyem felé a keskeny kis ösvényen át a kiskertek között a Sashegy tövében. Az egyik kanyarban annyit látok, hogy egy borzalmas állkapocs összecsattan tíz centire az arcom előtt. Megállok. Egy nyolcvan kilós habzó szájú kutya, morgásában gyilok, húz felém egy negyvenhárom kilós nőt. Elkezdek hátrálni előlük lábam közt a bringával. Ők a gyorsabbak. A kutya kaffogva csattogtatja felém borzalmas agyarait. Közben vastag, habos nyál csurog a földre. Leszállok és a bringát magam elé emelem, hogy odakúrjam a kutyára, és utána átugorjak egy kerítésen, de ekkor megérkezik a negyvenhárom kilós nő hatnvannégy kilós férje is, és ő is megmarkolja a pórázt, a másik kezével meg egy kis fát és így a kutya megáll.
Nézzük egymást. Várjon! Szól a férfi ijedten. Én nem szólok. A két ember tiszta erőből elkezdi hátrafelé ráncigálni az ordítva morgó állatot. Várjál, nem jó. Ott láttam egy kutyást. Az nem jó. Széttépi. Mit csináljunk? Várjál csak! A férfi beszorítja a két kerítés által alkotott sarokba a kutyát. A nő nekiveselkedve kifeszíti a pórázt. A férfi megmarkolja az állat nyakörvét és teljes súlyával ránehézkedik, miközben a másik kezével tiszta erőből húzza magát a kerítés felé. Ezaz! nyögi felém. Most mehet! Gyorsan! Igen! kiáltja az izgatottságtól és a félelemtől szinte sikítva a nő. Most menjen! Gyorsan! Gyorsan! A kutya mélyről, szinte gyomorból hörög. Én gyorsan elslisszolok az erőfeszítéstől reszkető férfi mellett és aztán tekerek, ahogy csak bírok.