by lucia

A gyilkos tétován mászkált az irodalomban. Sorra járta a krimiket, a tragédiákat, a szociodrámákat, a dokudrámákat, sőt, még a mesékbe is elment, majd végső elkeseredésében még egy-két ifjúsági regényt is meglátogatott. Mindenhol azt mondták neki, hogy sajnáljuk, az a helyzet, hogy ma már nincs bűn az irodalomban. Kénytelen lesz jó útra térni. Dehát én a gyilkoláshoz értek! Kiáltotta elkeseredetten a gyilkos és úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát.
Felszállt a hévre, aztán átszállt egy buszra, aztán gyalogolt, míg ott nem állt egy jól ismert szerző háza előtt. Még nem tudta mit akar, talán csak arra gondolt, hogy beszél vele, megkérdezi, mi történt, ki tehet erről? Nem egy kanonizációs hiba ez? Nem lehet, hogy neki mégis helye van az irodalomban, csak valahol, valami tanszéken, vagy szerkesztőségben elkúrtak valamit? Ő mégiscsak egy nagy szerző, nem tudna szólni pár szót az érdekében? Hát hogy néz az ki: irodalom bűn nélkül? Ki hallott már olyat? Vagy lehet, hogy tényleg ő a gyilkos őrült meg és mindenki normális? Tényleg nincs helye gyilkosnak az irodalomban? Ő mint szerző a legavatottabb szakértője egy ilyen magafajta karakter problémáinak. Kéri segítsen. Ilyesmit akart a szerzőnek mondani a gyilkos, ez járt a fejében, ahogy a ház felé sétált.
A kapuhoz érve becsöngetett. Egy szürke kardigános, szemüveges alak lépett ki a házból és jött oda a kertkapuhoz. Jó estét, szólt a gyilkos. Jó estét, felelt a szerző. Segíthetek? Kit keres? Önt szólt a gyilkos. A gyilkos vagyok. Tudja, az irodalomból. Tessék? szólt a szerző, mint aki rosszul hall. A gyilkos vagyok, szólt a gyilkos újra. Tudja, az irodalomból. Dehát az irodalomban nincsenek gyilkosok, válaszolt hitetlenkedve a szerző. De vannak. Szólt a gyilkos nyugalmat erőltetve magára. Én például onnan jövök. De nem kaptam helyet egyetlen könyvben sem. Hát ez azért történt, fiatalember, szólt a szerző kicsit emelt és kioktató hangon, mert az irodalomban nincsenek gyilkosok. Az irodalomban nincs bűn sem, ha nem tudná. A gyilkos azt érezte, hogy mindjárt elsírja magát. A kétségbeesés és a düh keveréke kemény, keserű gombócként jelent meg a torkában. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne ordítson. Dehát, szólt, már hogy ne lenne. Itt vagyok én. Itt állok maga előtt. Figyeljen ide! szólt türelmetlenül, a szavába vágva a szerző. Tudja maga micsoda? Egy senki, nem gyilkos. Nincs helye az irodalomban. Jobb, ha elfogadja ezt a tényt! És most gyorsan menjen innen, mielőtt rendőrt hívok! tette hozzá és megfordult, hogy visszamenjen a házba. Várjon! kiáltott a gyilkos kétségbeesetten. Várjon! Tette hozzá nyugodtabban. Tudta már mit kell tennie. A kabátja zsebébe nyúlt. Mit akar? szólt a szerző leereszkedő hangon és megfordult. Várjon szólt a gyilkos most már szinte suttogva és kihúzta a fegyvert a zsebéből, aztán lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor. A szerző hanyatt esett a kerti járdán. A teste még rángatózott. A gyilkos közel lépett a kertkapuhoz, bedugta a pisztoly csövét a rácson, és a fekvő testbe ürítette a tárat. Aztán gyors léptekkel elindult a buszmegálló felé.