by lucia

Tegnap sírtam, mi lesz, ha sose gyógyul meg a bokám és csak álmomban futhatok, mint mostanában minden éjszaka. Nyálas filmbe kéne lenni, ahol egyszercsak megszólal a zene és felkelek, vagyis már a lelkem, és nem érzem a bokám és futok messze. Akkor is sírtam, mikor kibicsaklott egy hónapja a szőlőhegyen, akkor azért, mert az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Szrebrenyica fölött viszem a nyakamban a fiam a kis hegyi utakon. Az egyik húsz-harmincfős csapattal csúszunk át a Mladics katonái között, a gyerek nem nagyon ért semmit, az összes kajámat nekiadom és úgy csinálunk páran, mintha kirándulnánk, és a gyerek nyűgös, de nem retteg, vagyis kezelhető, és megyünk a sötétben és akkor reccs. Nem tudok továbbmenni és tudom, hogy harminc ember nem fog miattam megállni és tudom, hogy meg kell kérnem valakit, hogy vigye a gyereket tovább és tudom, hogy még hetven-nyolcvan kilométer a biztonság és tudom, hogy el fognak kapni és meghalok.

Advertisements