zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: November, 2006

by lucia

Nincs blog. Kibaszott "kottós színű", provansz-toszkán, nordik-mediterrán négyzetméterek vannak különböző csempeboltokban csillagászati lóvékért, meg megbolondult rokonok, meg fájó balváll és jobbtérd és hideg.

by lucia

Nincs blog. Kibaszott "kottós színű", provansz-toszkán, nordik-mediterrán négyzetméterek vannak különböző csempeboltokban csillagászati lóvékért, meg megbolondult rokonok, meg fájó balváll és jobbtérd és hideg.

by lucia

Vettem egy gyönyörű biciklivázat. Itt van.

edzés

by lucia

Futunk. Minden reggel futunk. Maratonira készülünk Imrével. Tizeket, tizenkettőket futunk, komolyan vesszük. Igazából sajnáljuk, hogy reggelente csináljuk és nem tudunk sört inni utána, mert reggel azért mégsem iszunk sört, de azért szorgalmasan járunk. Szóval futunk a hűvös szeptembervégi hajnalban az erdőben. Jó tempóban megyünk az erdei úton, amikor a sínek felől megjelenik egy ló. Jön szembe. A kantárjába akadt a lába, de nem zavarja.
– Mi a fene? – mondom.
– Vigyük vissza – mondja Imre. A lovardára gondol.
Ijedt a ló, nehezen tudjuk megfogni a kantárját. Megpróbáljuk megnyugtatni. Valamennyire sikerül is, engedi, hogy felemeljem a jobb első lábát, és kibújtassuk a kantárból. Visszakocogunk vele a lovardához.
– Hát a lovas? – kérdi a lovász, mikor a kezébe nyomjuk a kantárt a lovarda előtt a földúton.
– Nem tudjuk.
Visszafordulunk, futunk tovább. Elérünk az elágazáshoz a síneknél. Kezdünk bemelegedni. Legalábbis én. Imrének kell még pár kilométer. Befordulunk. Most a sínek mellett megyünk majd valamennyit, aztán jobb, kifelé majdnem négy, majdnem a város melletti faluig, bal, úgy egy kilométer a falu mellett, aztán vissza. Ez a tizes kör. Megyünk a sín mellett. Nemsokára jön a jobb, át a síneken. Megy a ritmus, jó. Már zenél a lélegzetem és a lábam. Érzem, hogy már tőlem függetlenül pumpál a tüdőm. Jobbra nézek. Valaki ott gyalogol a bokrok között. Mért nem az úton megy?
– Imre! – szólok, pár lépéssel megotrpanunk. Nézzük az alakot. A lovas lesz. Fehér nadrág, csizma. Mellény. Megy a bokrok között, úgy három méterre az úttól. Hajlítgatja az ágakat maga elől. Furcsa. Majdnem röhögök, de tudom, hogy ez már a futástól lenne. Ez a röhögés. A mozgástól. Odaszaladok a férfihoz. Harmincöt körüli. Jóképű, fiatal.
– Heló! Heló! – Csak másodszor hall meg, pedig alig két méterre vagyok tőle. Megáll. – Leestél a lóról? – kérdem.
– Hol a ló? – kérdezi.
– Minden rendben vele. Visszavittük a lovardába. Te jól vagy?
– Jól. Mennyi az idő?
– Reggel van. Fél nyolc körül – szól Imre. Odalépünk a férfi mellé. – Gyere, ülj le! – Lenyomjuk a földre.
– Hol a ló? – kérdezi a férfi.
– A ló jól van – mondom. – Te, hogy vagy?
– Jól. Mennyi az idő?
– Hol ütötted meg magad?
– A fejem. Mennyi az idő?
Imre elkapja a férfi kezét. Még mielőtt a sebbe érne. A férfi tarkója jobb oldalán a koponyája ki van nyílva. Élénkpiros puhaság látszik a hajában nyílt majd két centi széles, hosszú szakadékban.
– Úbazmeg – mondom. – Korán van még. Fél nyolc lehet. – Teszem hozzá. Imréhez fordulok. – Kurva élet. Figyelj! Nálad sincs telefon, mi? – Ingatja a fejét, hogy nincs. – Én visszamegyek a lovardához, hívok mentőt. Te vigyázz rá.
– Hol a ló? – szól a férfi. Úgy néz ránk, mintha most látna minket először.
– A ló jól van – szól Imre.
– Figyelj! Megsérültél! – szólok a férfinak. – Elég csúnya. A fejeden. Itt kell maradnod. Hívunk neked mentőt. Jó?
– Jó. Mennyi az idő?
Nem várom meg Imre válaszát. Futok a lovarda felé. Ráfordulok a lovardához vezető útra, húzok, mint a szél. Látok szembe egy futót. Ő is jön, mint a fene. Vastag suhogósban van, láthatóan mostanában kezdte a futást hirtelen elhatározásból. Intek neki, megállítom.
– Szia! Nincs nálad telefon? Találtunk egy sérültet. Valószínűleg lóról esett le.
– Most hívtam neki mentőt – válaszol a srác. – Én találtam meg.
– Szóval már jönnek a mentők? Pontosan elmondtad merre van?
– Igen.
Együtt futunk, vissza, a sérült felé. Ahogy ráfordulunk a sínnel párhuzamos földútra, már látjuk is a mentőt.
– Szerintem tőlem ijedt meg – mondja a futó lihegve, miközben közeledünk a mentő felé. – A ló. hogy olyan hangosan szedem a levegőt. Pont a síneken dobta le. Ahol kő van. Mindenhol puha föld, csak ott vannak kövek.
– Nincs szerencséje.
Odaérünk. A futó srác még épp be tud szállni a csukódó mentőautóba.
– Én bemegyek vele. Sziasztok.
– Szia – mondjuk Imrével.
Nézzük, ahogy elmegy a mentő a műút irányába. Kicsit porzik utána a földút.
– Basszus, de csúnya volt a feje – mondom.
– Nagyon – mondja Imre.
Lassan elindulunk. Futunk.

smith

by lucia

Kovács egy nő. Mégis mindenki csak így hívja: Kovács. Kovácsban az a különleges, hogy az apja kovács. Amikor Kovács először olvasta a huszonkettes csapdáját, rögtön mondta is az apjának, hogy apu, írjuk már ki a házra, hogy Kovács, Kovács, kovács. Az apja röhögött, mondta, hogy csak akkor lenne erre hajlandó, ha ő, Kovács is kovács lenne, de ő, Kovács, nem lesz az, mert ő, az apja nem fogja megengedni. Kovács nem ment bele a szokásos, de a lányok miért nem lehetnek kovácsok, pedig én is simán elbírom még a nagykalapácsot is vitába, hanem összeszorított foggal eltökélte magát. Aztán, végül Kovács tényleg nem lett kovács. De ez nem jelenti azt, hogy nem tanult meg kovácsolni

smith

by lucia

Kovács egy nő. Mégis mindenki csak így hívja: Kovács. Kovácsban az a különleges, hogy az apja kovács. Amikor Kovács először olvasta a huszonkettes csapdáját, rögtön mondta is az apjának, hogy apu, írjuk már ki a házra, hogy Kovács, Kovács, kovács. Az apja röhögött, mondta, hogy csak akkor lenne erre hajlandó, ha ő, Kovács is kovács lenne, de ő, Kovács, nem lesz az, mert ő, az apja nem fogja megengedni. Kovács nem ment bele a szokásos, de a lányok miért nem lehetnek kovácsok, pedig én is simán elbírom még a nagykalapácsot is vitába, hanem összeszorított foggal eltökélte magát. Aztán, végül Kovács tényleg nem lett kovács. De ez nem jelenti azt, hogy nem tanult meg kovácsolni

az édes

by lucia

Az egyik üres pénztárhoz odamegy egy férfi. A bevásárlókocsija szinte színültig drága, dobozos édességgel.
– Csókolom, kevésféléből van sok darabom. Mind kirakjam? – szól a pénztárosnak.
– Tolja csak közelebb! – mutat a pénztáros a kocsira. – Lássuk csak! Mik vannak? Miből mennyi? Szóval Ferreróból van összesen öt. – Lepittyenti a géppel, és visszaadja a dobozt. – Aztán. Anton Berg. Csak meggyes? Huszonöt? Lássuk csak. – Előrehajol, és számol. Kettő, három, hat, kilenc, tizenkettő, tizenöt, húsz, és hu-szon-öt – mondja végzetesen előredőlve. A férfi ijedten nézi, szinte már a keze is mozdul, hogy nyúljon, ha a pénztárosnő fejjel előre átbillen a szalag fölött. – Jól van. És még van ez a Cherry izé.
– Várjon, közelebb tolom – szól a férfi. Egészen közel tolja a kocsit a pénztárhoz. – Huszonhét lesz.
A pénztárosnő ismét veszélyesen kihajol. A férfi lenyúl, és csoportosít a dobozokon, hogy könnyebben össze lehessen őket számolni.
– Jó – szól a pénztárosnő. – Huszonhét. Számla lesz? Kódja van?
– Nincs kódom – szól a férfi. Majd odamegyek a… – az áruház másik vége felé mutat.
– A vevőszolihoz – szól a pénztárosnő. – Jó. Na akkor az összesen…
– Van még egy kis gondom – szól a férfi. – Egy részét ezzel az izével szeretném kifizetni. – És elővesz két papírköteget. A kötegek étkezési csekkek ívei. Az egyes jegyeket perforáció választja el egymástól. Egy íven tíz kétszázforintos jegy van.
– Hú, jó. De ezeket szét kell szedni.
– Jó, akkor… – szól a férfi, és tépkedni kezd.
– Szerintem ne ide álljon – szól a pénztárosnő a férfi mögé érkező negyven körüli nőnek, aki pár árucikket már fel is rakott a szalagra. – Sokáig fog tartani.
– Dehogy fog – szól a nő. Furcsa, sebhelyes arca van, de mosolyog. – Segítek.
– Bocsánat – szól kicsit zavarban a férfi. A pénztárosnő odaad pár ívet a sebhelyes arcú nőnek.
Tépkednek.
– Tudják, mindig összegyűlnek ezek a szarok, már bocsánat, és akkor ha valami nagyot kell venni, egyszerre ellövöm őket – magyarázza a férfi. A másik kettő nem szól semmit. A férfi két ívet tépked egyszerre, a két nő nem ilyen bátor, félnek, hogy beszakad valamelyik csekk. A férfi egy pillanatra felnéz a szalagra.
– Fú! Bocsánat – szól a negyven körüli nőhöz. – Pocket Coffee? Hol találta? Sehol nem láttam. Kellett volna vennem pedig.
– Itt van a pénztárnál!
– Ja tényleg – szól a férfi felnézve. – De hülye vagyok. De ez csak ilyen kisdobozos? Nekem nagyobb kellett volna.
– Szerencsére csak ilyen kicsi van. Koffeinmérgezést is kapnék. Simán be tudok zabálni egy egész dobozzal egy ültő helyemben, olyan finom.
A férfi felnevet és összemosolyodik a nővel. A pénztárosnő is kuncog. Közben tépkednek.

by lucia

Nem tudom már, hogyan lett az enyém az a Camarro. Elég furcsa időszak volt minden összevéve. Két vagy három évig egy haveromtól lopott bőrzakóban laktam. Télen raktam a fejemre egy kötött sapkát, meg a zakóm alá vettem egy vastag favágóinget, nyáron meg nem. Általában éjszaka mozogtunk. Egy barátomé volt ez a kocsi, de elég sokat vezettem, mert ugye én voltam a legfiatalabb, és nem ittam sokat akkoriban. A Dunakarnyarba jártunk sokat, és egy idő után már szinte csak én vezettem. Aztán valahogy nálam maradt mindig. Már nem is kérdeztem, hogy vihetem-e. Amúgy is egy helyen laktunk, közös volt a pénzünk, és együtt mentünk mindenhova. Akkor még hittem abban, hogy egy Camarrót vezetni penge ügy. Végül is még mindig azt gondolom, hogy penge. Lassan menni penge vele. Kifelé a tizenegyesen szép nyugodtan. Menni valami csajjal Szentendrére mondjuk, alig hetvennel, hogy csak úgy dorombol a kocsi, amihez amúgy egy hetvenkétszer ekkora ország kéne kétszázszor hosszabb utakkal, és valahogy jön a menés nyugalma.

A csoda

by lucia

Köszönöm a köszöntést Isten áldjon érte. Szerencsére a többi haverom sem felejtett el, meg is hívtak Köveskálon a kocsmába. Jujjúúúúj. Mit összeittunk! De nem ez a lényeg! Olyan történt velem, te Peti! Elmsélem, lefordulsz itt helyben a székről megesküszöm.
Biciklizek hazafelé, merthát mindegy mennyit iszok, azért onnan négykézláb is csukott szemmel el tudok idáig jönni. Nincsen lámpám, szokok félni mostanában, hogy el ne kapjon a rendőr, mert a múltkor is csúnyán elkapott és mondta, legközelebb baj lesz. Nézem az utat, az a sötétben is jól látszik, tudod. Megittam vagy, mit mondjak neked, húsz fröccsöt. Meg pálinkát is fizettek a haverok, hogy egyszer van névnapod az életbe Nátán, hát igyunk rá.
Na, szavamat ne felejtsem, hát jövök hazafelé, Kékkúton át, jövök fölfelé a kereszteződéshez. Jövök ott a fenyőerdőnél, amikor megszólal valaki: NÁTÁN! De hangosan ám, majd ordítva. Hát Petikém, én komolyan mondom, leestem a bicikliről. Mondom hallunicálok, vagy hogy mondják, hallucinálok, rémeket hallok vagyishát, vagy megőrültem, vagy tényleg szólt hozzám valaki. Ennyire nem lehetek részeg, mondom. Nézek körbe, ki szól így rám, így ordítva, mérgesen. Nem látok senkit. Meg is szólalok: ki szólít?
HÁT ÉN VAGYOK NÁTÁN, TE GYENGEELMÉJŰ. Így. Ordítva. Aszondja gyengeelméjű. Még ilyet! Mérges is lettem, hogy mi az Isten ez! Gyere elő, te! Mondom neki! Állj elém, úgy gyengeelméjűzzél nekem! Erre, (ha nem estem volna le a bicikliről az előbb, hát akkor most biztos leestem volna), tudod, ott van az a kőkereszt a fenyvessel szembe. Ismered! Na, mit látok, a Kirsztus fogja magát, és leugrik a keresztről elém az útra. NA ITT VAGYOK, mondja. Hát bevallom, a térdem becsuklott alattam. Ott helyben térdrerogytam. Uram Isten, mondtam, vagyishát ez csúszott ki a számon, más nem tudott. NEM KELL EZ, HAGYJUK! BESZÉDEM VAN VELED NÁTÁN! Uramisten, hát itt már, bevallom neked, potyogtak a könnyeim, szólni sem tudtam. A kőkrisztus ott mászkált előttem, kicsit olyan volt, mint a főnök amikor ideges, keze csípőn, és ilyen gyorsan megy három lépést ide, hármat vissza. Jézusom, mondtam. Jézusom. Mást ki se tudtam mondani. JÓL VAN, NEM KELL EZ, MONDOM, így a kőkrisztus. AZT AKAROM MONDANI NÁTÁN, HOGY NEKED LE KÉNE SZOKNOD AZ IVÁSRÓL. A CIGI IS ROSSZ, DE AZ IVÁS, NÁTÁN, AZ SÍRBA FOG VINNI A VÉGÉN. Én kérlek szépen, levegőt nem kaptam, nemhogy szólni tudtam volna, de azért valahogy kinyögtem, hogy dehát uramisten, alkoholista vagyok, rá vagyok szokva. NEM IS EGYBŐL HAGYD ABBA! aszondja. SZÉP LASSAN! DE KARÁCSONYIG NÁTÁN! TUDOD, A SZÜLETÉSNAPOM! ABBA KELL HAGYNOD AZ IVÁST! MEGÉRTETTED? Jézusom, mondtam, így dögöljek meg, úgy potyogott a könnyem, mintha az eső esett volna közben, megpróbálom én Uram Istenem! Esküszöm, megpróbálom! NO, AKKOR JÓ aszondja, és visszamászott a keresztre. MOST PEDIG MENJ INNEN, NE ÁLLDOGÁLJ ITT NEKEM! MÉG AZT HISZIK, MEGBOLONDULTÁL. ÉS VIGYÁZZÁL, MERT TIZENÖT PERC MÚLVA IDEÉRNEK A RENDŐRÖK. TŰNÉS! Hát, Petikém, én felugrottam a biciklire és… sutty! Még életemben ilyen gyorsan nem tekertem föl a hegyre! Képzelheted! Na ne félj, nem is ittam, egy kortyot se azóta.

by lucia

*