by lucia

Egyszer egy filmet forgattunk. A barátaimmal. A patakparton. Egy szerelmes jelenet volt, ment alatta az akkoriban kedvenc szerelmes zenénk. A jelenetben az egyik barátom épp azt mondta az egyik barátnőmnek, aki a filmben a barátnője volt, hogy szia. Van rágód? Táncolunk? Amikor egyszercsak kiöntött a patak. A Duna felöl jött az ár, mintha a Duna az óceán lett volna, és valahol a közepén földrengés lett volna, jött az áradás. Észre sem vettük. A barátaim játszottak vagy a játszókat nézték, én őket néztem a kamerán át, ezért nem is láttuk, észre se vettük, hogy jön a víz.
Csak annyit tudtam csinálni, hogy vettem egy mély levegőt, és felemeltem a kamerát. Aztán már úsztam is. Vitt a víz felfelé a patak medrében. A sodrásban nem volt más dolgom, mint magasan tartani a kamerát és taposni a vizet. A szerelmespár összekapaszkodott, a stáb is ott lebegett körülöttünk. Lebegtünk a felszínen és közben villámgyorsan haladtunk fel, a hegyek felé. Közben a zene is váltott.
Szia. válaszolt a lány. Nincs rágóm, de táncolhatunk. Vagyis ússzunk inkább.
És úsztak. Tökéletesen csinálták. Minden benne volt. Csak annyi dolgom volt, hogy rajtuk tartom a kamerát. Az arcuk volt a képben, meg a száguldó háttér, ami előtt lebegtünk felfelé. Figyelj! szólt a fiú. Igen? szólt a lány. Nem zavar, hogy vizes vagyok?