szomor

by lucia

Menék, menék napokon, heteken át, falám a mérföldeket egymás után, hogy már csak én állék egy helyben, világunk pedig mintha alattam forogna, akárha kerek golyóbis vala, s nem lapos korong, mint igazából. Menék, menék, s közben minden álomféle ijesztett reám magányomba, mely mint vahjmi álom borula a szemem mögülé, elfedve gonolatim való mivoltát.
Varázsos állatok vevék körül balsorsú lényemet, belém marva vérmes karmaikat, rettenet csőreiket, szürcsölve vérem, létem lényegét, és én csak hagyám, hadd pusztítsanak, engedve akaratuk borzadályos erejének. Vérmes asszonylények tapadának férfi mivoltom vérbő nyilvánvalóságára, hogy kiszívják belőlem gerincem velejének utolsó cseppjét is, hogy én csak ámulva bámuljam, hogyan dagadnak, mint megannyi orvosi pijóca. Fülembe, mint afféle gombás betegség beette magát valami távoli rettenet zúgás, nehogy meghalljam az élő világ rendes csipergését, vartyogását, zizegését, röttyenését és horkanásait, nehogy meghalljak egy hangot is abból, ami Isten körben forgó rendjével tapasztana saját szféránk rendes, saras, ganajos igazához.
Kívülről figyeltem én, hogyan emészt a téboly, hogyan tépkedi lelkem testét a kétely, és tudtam, egyszer ennek is vége lesz, tudtam, egyszer nyugovóra tér a rémek eme borzalmas fekete hada. Addig is menék, menék, szívem az ég felé nyújtózik, könnyeim egész testemből a szememhez gyűlnek, és folyót ásnak taknyomnak az orromon átal agyamból a szájam felé.

Advertisements