sznorkelling

by lucia

A múltkor is az volt, mindig ez van. Veszek egy nagy levegőt, hogy na, lemegyek, és felhozok egy kagylót, de valahogy összefutok egy rákkal, meg két hallal és pont ők is kagylóért mennek, rajtuk is mackóalsó vagy bermuda és papucs, és persze ott van mindjárt a Kishal presszó, és egy ideig csak lebegünk és kitárgyaljuk, hogy mi van, de aztán – egy sör? – és előkapjuk a mobilokat, anya! összefutottunk, tök rég láttam. Egy sör. Na? Na! Naaa. Tündibogi vagy drága kincsem, imádlak, párperc és hozom a kagylót.
És a kishal, sör, csapolva, halkan szól a tenger, és a rák viccet mesél, a két hal meg egymás szavába vágva politizálnak, hogy az egy polip, a faszt! Az egy kibaszott tengeri csillag! Én meg szólok, hogy a faszt! Ez mind kibaszott undorító, szaralakú tengeri uborka! És még egy sör, a kis makréla pincérnőnek bazmeg milyen kivágott már az uszonya, és elkezdenék mondani valamit amit épp ott találok ki, és az egész olyan, mint régen az egyetemen volt, amikor hirtelen megérzem, hogy a testem – a rohadék – már ráng az oxigénhiánytól, és félig fekete minden amit látok. És nagyon gyorsan feljövök. Ötből háromszor kagyló nélkül.

Advertisements