by lucia

Bojár minden tavasszal átváltozott. Végtelen testisége ilyenkor mint valami virág, először bimbózni kezdett, aztán kinyílt mint valami táncosnő combja, ahogy feltárja duzzadt, vérbő, pirosan reszkető leglényegét és azonnal, mohón átadja magát a körülményeknek, legyenek bármilyenek is. Bojár ilyenkor, tavasszal, már az első melegek beköszönte előtt a kertjében munkálkodott. Mindenkinél előbb megmetszett, mindenkinél előbb elégetett minden múlt őszről maradt anyagot, aztán különböző terveket szőtt a nagy változtatás szándékával; úgy feszült benne a tettvágy, testében az akarat, a csinálhatnék. Ilyenkor aztán a téli hónapok alatt felpuhult tenyérbőre először visszakeményedett, majd lehámlott, azt kapargatta egész nap és a cafatokat megette persze, felborotvált tarkóját megkapta a nap és ő még ezt, a húzó, csípő, égő és viszkető érzést is képes volt élvezni, hisz örömmel fogadott ő minden testi szenzációt, legyen szó a konvenciók által örömnek, vagy fájdalomnak tartott élményről.
Bojár nyögött, nyüszített, horkant, szellentett, apró húgycsöppeket ejtett, köpködött és szinte fröcsögve izzadt miközben erőt fejtett ki. Teste prés lett. Izmai iszonyatos erővel sajtoltak ki minden nedvet ízesülései közül, sűrűsödött, tömődött, egyre lényegibbé vált, egyre esszenciálisabbá. Szikárabb lett ilyenkor, de keményebb, cselekvőbb, és alkalmazkodóbb. Kavicsnak hívta magát magában. A testéhez alakult Bojár tudata is. A megoldások kínálták magukat. A lényeg szembeszökőbb lett, a célok közelebb kerültek, a gondolatok tisztábbak lettek, a mellékszálak nem burjánoztak úgy, mint télen.
Bojár tavasszal nem csak egyszerűen azt élte át, hogy olyan jól érzi magát, hogy az már fáj, hanem azt is, hogy él, és léte nem véletlen, célja van, értelme. Bojár ilyenkor, tavasz idején hitt.

Advertisements