1995

by lucia

Leelôzzem?
Ne merd nem megelôzni bazmeg!
Jól van, jól van!
Faszom bazmeg!
Mit csinálsz?
Dobáljuk ki bazmeg az egész gecit a picsába!
Be vagy te baszva!
Be hát!
Felôlem dobáljuk.
Szórjuk a szórólapot bazmeg! Arra van, nem? Benne van a nevében bazmeg! Be az egészet a Dunába!
Hehehe.
Vezessél bazmeg!
Jó, csak én is hadd dobáljak!
De közben figyeld az utat is bazmeg!
Szabadságot a nyomdatermékeknek! Le a rabsággal! Szálljatok!

Dobálnak, kiszórják majd mind a tízezer négyoldalas izét, amit nem fizettek ki nekik. A kicsi, alig húszéves, hamar elfárad, meg vezetnie is kell, a nagy, huszonnyolc, szorgalmasan és dühösen tépi fel a hátsó ülésre berakodott papírcsomagokat és dobál, amíg el nem fárad. Budapest jó részét egy nemsokára csôdbemenô utazási iroda szórólapjai borítják nagyjából másnap reggelig. A kicsi arra gondol, hogy ez tulajdonképp egy performansz. Tökjó. Kár, hogy sehogy sem lehet úgy leírni, hogy az jó legyen. Vagyis sehova. A nagy arra gondol, hogy megint más nyomdát kell keresnie, és megint be kell zárnia egy kis, két gépes nyomdának miatta. Az öreg nyomdatulajra gondol, aki úgy bánik vele, mintha a fia lenne. Meg arra, hogy nem fogja kifizetni és aztán egyre durvább hangvételû telefonok lesznek amíg el nem küldi az öreget a picsába. Az öreg nem fog ráküldeni senkit, nincs rá pénze. Sokat nem fog vele dumálni ezután. Nem fogják emlegetni a szakmát, meg ilyenek, többet. Ez van. A kicsi vezet és a tükörben nézi, ahogy lassan leérnek a vastag mûnyomólapok az aszfaltra.

Advertisements