by lucia

Megré. Rönó. Dölon. Bardó. Egyszer úgyis disszidálok Párizsba. Valami ilyesmit gondolhattam a legtöbbet nyolcadikban.
Meg volt vívóedzésen egy szôke lány és az ô mellére szerintem. Merthogy hatalmas melle volt, döbbenetes, elképesztô, és amúgy is félelmetesen, szívet melengetôen gyönyörû volt az a lány, talán két évvel lehetett idôsebb nálunk, de talán csak eggyel és a vívócucc olyan, hogy az térdgatya izé, ami alul van, mármint a hülyén gombolódó vívómez (vagy mi a fene az) alatt, az egészen magasra, felhúzódik az ember mellkasán. Egy nôi mellnek ez ilyen seki, sebe. Állandó hangsúlyozott nem helyénlevés. Jajj.
Meg volt a bringa nevû langaléta matektanárnô, akinek voltak kilógó hónaljszôrei ilyen ujjatlan cumókból, nejlondzsörzé ujjatlan felsôk, és vastag, göndör, fekete hónaljszôr, ami szerintem erotikusan hatott ránk tizenhárom évesekre akkor. Azóta ilyen sincs, hogy hónaljszôr egyáltalán. Na és bringa amúgy nem volt túl vonzó teremtés, sôt, így visszagoondolva egy rémálom volt, de valahogy mindig szétrakta a lábát a szoknyájában miközben az asztala mögött ülve magyarázott, mint aki elfelejtette, hogy ez nem egy zárt asztal, hanem felénk is nyitott a két fióksor közti rész és az volt a nagy truváj, amikor az egyik haverom odaköpôcsövezett a bringa kicsit lecsúszott harisnyadrágjának a suna fölött feszülô részére úgy, hogy a nyálas kis pézségalacsin ott is ragadt, pont bringa punája fölött bent a szoknya alatt. Mint Luke Skywalker, ahogy pont betalál a Halálcsillag egyetlen sebezhetô lukába, olyan hôstett volt ez a lövés, azóta is emlegetem tulajdonképp.
Aztán volt egy másik matektanárnô, akinek szintúgy hatalmas melle volt, nem úgy nagy, mint annak a lánynak, mert ez igazi, felnôtt mell volt. Azt hiszem én nála romlottam el végképp és menthetetlenül matekból.
Arra gondolok, hogy semmiképp sem gondolnék ôrájuk úgy, mintha azóta egy csomó idô telt volna el. Arra gondolok, hogy szorosan összeszorítom a szemem és mondogatom, hogy nem, nem, nem, ôk maradtak, amik voltak, úgy jók, ahogy vannak.
Az az egész Kecskemét ahogy akkor volt, amúgy a ruszkikkal, meg minden. Úgy jó, ahogy otthagytam nyolcvankilenc nyarán, hogy aztán sose menjek vissza. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi változott.