by lucia

Párhuzamos történetek. Mindjárt az elsô kötet végére érek. Orvosi egyetem, kórbonctan, anatómia. A prof hihetetlen rutinnal és könnyed, mégis kérlelhetetlen alapossággal vág, fûrészel, feszít, reccsent, feltár, metsz, hasít, csipesszel kiemel, stb. és közben minden látnivalóról mindent elmond, amit a tudomány jelenlegi állása szerint tudni lehet, meg azt is, amit ô hozzáhipotetizál és mindezt természetesen összefüggéseibe helyezve, érthetôen és türelmesen teszi. Ráadásul mint Sherlock Holmes, mindent észrevesz és mindenrôl elképesztôen pontos következtetéseket von le. (Doktor Kienast amúgy ez a narrátor, akin keresztül rögtön az elsô pár oldalon elmondja amit elsôre el lehet mondani a saját módszerérôl.)
Természetesen a kurzus minden pillanatát csámcsogva élvezem, mégis, valahogy ezzel a tanárral soha nem leszünk olyan haverok, mint másokkal. Persze ez a tantárgy természetébôl is fakad, hiszen itt a pontos megismerésrôl van szó, miliméterpapírra rajzolt világosan érthetô és hajszálpontosan újraélhetô (megépíthetô) konstruktumokról van szó. Nincs szarozás, ezt be kell magolni, bármennyire is élvezetes és érdekes midnen elôadás. Hozzám valahogy közelebb állnak azok a tárgyak és tanárok, ahol az elôadáson jegyzetelni sem érdemes és ahol szimpátiából azért mindig megkapom az ötöst.
Szóval kurvajó könyv, sokszor ijesztôen jó, de valahogy nem feltétlenül az én világom. Ha kép lenne, gyakran elmennék a múzeumba megnézni, de nem raknám ki a repróját olyan helyre, ahol mindig látom.

Advertisements