bólintó

by lucia

Vörösmartytér, kolbászos. Ülünk, kolbászolunk mustárral. Szeretjük. Szembenülnek hárman gyerekek. Várják hogy apu végigállja a sort és hozza a kolbászt. Szép gyerekek ezekre biztos azt szokták mondani, orgonasíp, azt is. Megjön apa is, rendes ember szokták mondani rá, ami azt jelenti, hogy legalább négyéves a kabátja és zsíros a kosztól, lenőtt a haja és zsíros az is. Mindent megtesz fajta. Riadt tekintettel. Olyan csucsundrás.
Jön a cigányzenész koldusbácsi húzni hozzánk. Az asztalunkhoz. Ahol mi ülünk egyik oldalt, ők négyen a másik. Bácsi rám se néz és tudja, hogy a mindent megtesz lesz az ő embere. A riadt tekintetű. “Egy székelyhimnuszt?” – érces, boros hangon. Elgondolkodom, hogy vajon miért pont azt ajánlja miért pont annak, akinek. A mindent megtesz riadtan bólint. Rebbenő pillával. Bácsi húzza a műdalt. Itt-ott motyogja a szöveget is, tremolózik, be- behajol. Jól megdolgozik. Közben kolbászolunk meg az orgonasípok és a riadt is. Tunkolunk, harapunk. Kolbász, mustár, kenyér, uborka. Kolbász, mustár, kenyér, uborka. Korty. Kolbász, mustár, kenyér, stb. Körülöttünk a “vásári forgatag”. Aztán a bácsi végez a székelyhimnusszal és még egyvelegbe, szünet nélkül rákezd a dzsingül bellszre. Valdizni lájv. Azt is eljátssza. Aztán csak áll és vár. Riadt és gyerekei kolbász, mustár, kenyér uborkáznak. Bácsi nézi riadtat. Érzi, hogy ezt elcseszte. “Pár forintot esetleg?” ércesen, könyörgőn. “Nincs sajnos” mondja riadt riadtan és harap. Bácsi mond valami halkat, nem érteni. Sóhajtva emelkedek, túrok és már nyújtom is a kétszázast. “Köszönöm. Hagyja csak.” mondja a bácsi ércesen és elfordul és elmegy. Elteszem, sóhajtok és ránézek a mindent megteszre. Ő nem néz rám. Riadtan harap.

Advertisements