by lucia

Kár Pálma aznap reggel arra ébredt, hogy a benne élô gyermeknek nincs
kedve játszani. Semmi mocorgás, semmi nyomás, nyilallás, ami azt
üzenné, ahogy a benne élô gyermek lábacskái szurkálják a hasát. Pálma
soha nem bánta meg, hogy nem szülte meg a gyermeket annak idején, de
most megijedt. Együtt, a gyermekkel közösen döntötték el, hogy így lesz
ez, hogy a gyermek marad benne élô, és nem születik meg sose. Pálmát
nem zavarta a nagy has, a gyermeket nem zavarta a szûk hely. Jó volt ez
így.
Ma reggel azonban Pálma, elôször azóta, hogy megtartotta a gyereket úgy
érezte, hogy talán mégsem volt jó döntés. Persze minden nô ragaszkodik
a benne élô gyermekhez, de nagyon kevesen döntenek úgy, hogy meg is
tartják. És Pálma most rájött, hogy miért is van ez. Hogy meg kellett
volna szülni annak idején. Mert Pálma tudta, a zsigereiben érezte, hogy
azért marad el ma reggel a fickándozás, a virgonckodás, az ugrándozás,
a vidámság, a pörgés, a viccelôdés, hogy azért nincs taposás,
nyomkodás, trappolás, tiprás, és a forgattyúzás és ugrabugra és
tilitoli, mert a benne élô gyermek, annyi év, oly sok nevetés és játék
után ma reggel – felnôtt.
Mostantól egy felnôttet hordok a szívem alatt, gondolta. És rögtön
ezután következett a következô gondolata, egyetlen szó: Abortuszmûtét.
És a benne élô gyermek azonnal elkezdte a szokásos reggeli 
fickándozást, virgonckodást, ugrándozást, vidámságot, pörgést,
viccelôdést, taposást, nyomkodást, trappolást, tiprást, és
forgattyúzást és ugrabugrát és tilitolit, de valahogy semmi sem volt
ugyanaz mint régen és ezt mindketten tudták.

Advertisements