by lucia

Van egy szeglet amit mindig látok ahogy itt ülök. Mindig itt ülök, mindig ezt a szegletet nézem. Sokféleképpen tudom nézni ezt a szegletet, de leginkább undorodva szoktam nézni. Ugyanis unom, de nem nagyon. Egy ismerősömnek megmutattam egyszer, azt mondta szerinte tökjó. Akkor egy kicsit büszke voltam, de csak egy kicsit. Ez a szegletem van nézni, meg a tévé de tévénézés közben a fejem elfordítása nélkül is meg tudom nézni a szegletet, hogy minden rendben van-e meg ilyenek. Mostanában amúgy is egyre kevesebbet nézem a tévét. Inkább a szegletet, pedig azt unom. De végülis nem annyira.


A szeglet egy ház sarka, jobb fölső sarka. Van a szegleten egy ablak, egy kis darab tető, meg némi repedt vakolat. A szeglet ereszén galambok tanyáznak. Ott baszkódnak egész nap ahogy én baszkódok itt. Biztos nekik én vagyok a szeglet. Biztos unnak de biztos nem annyira. Szarom le őket ami azt illeti. Baszkódjanak csak. Én kívül vagyok. Csak ülök itt és nézem a szegletem. Nem ártok senkinek.


Feljött egy ismerősöm a minap és megnézte a galambokat. Azt mondta aranyosak. Aztán egy idő után azt mondta, mégsem azok. Mondtam neki, akkor most döntsd már el! Azt mondta, holnap hoz egy légpuskát. Azóta hozza. De azt hiszem nem nagyon akarnék galambokat lőni. Akkor nem volna mit nézni. Jobb a szeglet így, galambokkal.


Ezek a galambok tökjók. Vannak köztük sovány és csapzott galambok meg vannak kövér és szépen felborzolt galambszürke galambok és vannak egészen összevissza, ápolatlan benyomást keltő tulitarka galambok, aki teljesen kilógnak a sorból. De a legdurvábbak a teljesen nyúzott, hiányzó lábujjú vagy teljesen féllábú galambok. A tökjó az a galambokban, hogy a féllábú galambok ugyanakkora lendülettel nyomulnak a morzsákra, mint a szép galambszürkék. Nem szaroznak. Lelkesek ezerrel. Mindig megharcolnak a hülye kis morzsájukért.


Szóval jók a galambok. De azért lehet, hogy holnap már annyira fogom unni, hogy már tényleg fájni fog. Anyám is mondta tegnap reggel, hogy ne tegyék-e át az ágyat máshova. Az a baj, hogy mindig akkor kérdezi az ilyesmit, amikor cseréli azt a kurva katétert, pedig tudhatná, hogy olyankor nem oda figyelek. Olyankor mindig arra koncentrálok, hogy hátha mégis érzek valamit, valami egészen kicsi fájásfélét a pöcsömnél. És olyankor nem tudok gondolkodni, mert minden reggel lefoglal, hogy csalódjak. Hogy nem érzek semmit a katéter cseréjénél basszameg. Hogy mintha nem is volna pöcsöm. És ezzel az érzéssel aztán el is szoktam tökölni az egész délelőttöt. Milyen hülye: tökölök a pöcsömmel.


És szóval nem tudtam válaszolni, hogy vigyék-e át máshova az ágyat, mert éppen ezerrel csalódtam, aztán meg anyám egész napra elment mindenki dolgozni és én meg ottmaradtam. És úgy maradt a fejem. A szegletre állítva. Aztán ilyenkor nyíghatok, meg nyöghetek, az akkor is úgy marad. Most majd jól kigondolom előre, hogy mit mondjak holnap reggel az ágyról. Asszem azt mondom majd, hogy maradjon a picsába. De a haveromat fel fogom hívatni anyámékkal az este. Hátha mégis ki akarnám próbálni azt a légpuskát. Kurva galambok. Még nem tudom.

Advertisements