elaka

by lucia

Vészvillogott egy autó az út szélén. Megálltam. Nem tudom, miért. Kicsi
autó volt, a hátulja telepakolva ruhával. Lakótelepi turkálós
lerobbant, gondoltam.
Kiszálltam, de nem vettem ki a kulcsot. Heló. Fiatal, magasvékony hapsi ült a nyitott ajtónál a vezetôülésen. Segíthetek?
Heló, mondta. Köszi, de  hagyjad. Már szóltam a haveromnak, mondta
és mutatta a mobilját. Ja. Jó. Mondtam. És mi a baj amúgy?
Az izé, mondta. Ékszíj. Leesett.
Aha, mondtam. Laza volt? Nekem is volt ilyen. Az elég szar.
Igen.
Álldogáltam még. Néztem a ruhákat. A bal hátsó ablakra belülrôl egy
vállfa feszült, nyomta a sok ruha. Pedig, még meg is álltam, ilyen se
gyakran van. Nagyváros, és mégis. Valami ilyesmi futott végig a fejemen
gyorsan.
Na jó, mondtam aztán. Akkor sok szerencsét, mondtam és visszaszálltam. Sok
szerencsét? Ez hülye, gondoltam. Aztán így szóltam félhangosan, miután
elindultam:
– Bazmeg, képzeld, megálltam segíteni egy lerobbant kocsis csávónak.
– Te? – feleltem magamnak. – Nem is tudsz szerelni.
– Nem is kellett. Tökjó.

Advertisements