by lucia

Minden régi volt annak a hapsinak a lakásán, ahol voltunk párszor akkoriban a lakótelepen ahol laktunk talán nyolcvanhat körül. Volt azon a lakótelepen egy nônek is lakása, ott is voltunk párszor, régi kontaktjai voltak a fateromnak mind a ketten, de egymást szerintem nem ismerték, legalábbis nem túl jól. A nô valami Szidónia volt, vagy mi. És tornázott este a tévétornára, senkit nem ismertem, aki tornázott volna a tévétornára. Olyan volt az a nô, mint valami zaklatott lidércnyomás. Népmûvelô. A népmûvelônô archetípusa volt az a nô, semmi más nem lehetett volna. Szörnyû. Ki is töröltem szinte teljesen.
A hapsi, akinek minden régi volt a lakásán, ô orvos volt, sebész talán. Jó felidézni egészen pontosan az ôsrégi villanyborotváját, amit megcsodáltam a fürdôszobába, meg az ôsrégi tévéjét, és a lányát, aki szôke volt és nyúzott, talán tizenhét akkoriban; a soha fel nem újított lakótelepi lakását, meg a macskáit, akiket a mi kan macskánk dugott az ô nôstényének, de történet nem lesz belôle.
Hacsak el nem mondom ezt az egészet, és hozzá nem teszem, hogy a hapsi, aki sebész volt, aztán beteg lett és saját kollégái mûhibázták el egészen a halálig a saját munkahelyén, de ez már késôbb volt, amikor mi eljöttünk abból a városból, és eladtuk az ugyanolyan lakást, és a lánya is leérettségizett és azóta van a hapsinak talán három unokája is, akiket soha az életébe nem látott és bár most talán látja ôket eleget, ôk nem látják ôt és kurvára nem is kíváncsiak rá.

Advertisements