agalút

by lucia

Éjfélkor mossák az alagútat. Olyan erősen spriccelős kézi izével, amit lehet kapni a praktikerben, ami minden valamirevaló bajor garázsában ott van, mert nehogy már kifizessen három ajrót egy kocsimosóban. Permetel az ultraszagú lé. Egy japán turista a szája elé szorított kézzel pótolva az obligát szájvédőizét szalad át a halovány ultráspermetfelhőn. Az alagút sötét, lekapcsolták a fényeket. Dolgozik a mosóember ott fent, az amúgy utcailámpa szerelésre használt kosárban, szép, széles mozdulatokkal követi az íveket. Aztán megpihen és én bebringázok a sötét alagútba. Kacsázok élvezettel az üres ergyszerkétsávban. Aztán odaérek a háttércsapathoz. Ez egy következő kosaraskocsi valahol félúton. Az egyik sisakos, neonmellényes munkás szól, hogy arra menjek. Arra elférek. Erre szerinte nem. Ez a csapat sem mos most, pihennek. Én is megpihenek. Eztökjó mondom. Ja. Vigyorog vissza a munkás. Holnap lehet, hogy írok magukról. Mondom. Ja. Vigyorog vissza a munkás. Gyerekkoromban itt laktunk a szomszéd utcában, anyám mindig mondta, hogy a múlt éjjel mosták az alagútat. Ja. Vigyorog a munkás. Én meg ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy egy nagy kamion végigmegy és ilyen forgó izékkel mossák a falat, hogy csak úgy habzik. A munkás nem szól. Mint egy kifordíott, nagy, autómosó. Érti. Ja. Mondja a munkás. Forgókefés. Az. Mondom. Forgókefe. Ja. Vigyorodik el a munkás. Na jómunkát. Mondom. Kacsázok kifelé az üres kétszeregysávban. A japán turista oson a járdán mint Csucsundra.

Advertisements