restart

by lucia

Tegnap, ahogy lejöttem estefelé anyámtól és a kocsihoz mentem (szerelőnél a bringa) a hajléktalan, aki mindig ott fekszik a csarnok háta mögött a szellőző rácsokon (ahol télen meleg van, ilyenkor meg büdös, de ő inkább elviseli a büdöset, hogy ilyenkor is foglalhassa a helyet télire. Meglepő látni úgy általában, hogy az ember mennyire helyhezkötött életet él ha teheti. A hajléktalanoknak is megvan a helyük, az otthonuk, csak nincs lakásuk). Szóval, a hajléktalan, vagy nevezzük inkább kintlakónak, ott feküdt, és behunyt szemmel, a koncentrációtól grimaszolva, kicsit felhúzott lábbal, csuklóig a nadrágjába dugott kézzel épp verte a farkát. Ahogy megnyomtam a gombot és az autó pittyent, a férfi hirtelen abbahagyta, kikapta a kezét és a csípőjére tette, mintha ott nyugtatná pihentében, mintha ő semmit nem csinált volna. Felnézett rám bűntudatosan, szégyenkezve. Beszálltam, nem vettem tudomást róla, nem akartam zavarba hozni. Letettem a kezemben tartott dolgokat, bekötöttem magam, bedugtam a kulcsot a zárba, elfordítottam, sebességet dugtam, és indulás előtt még egyszer kinéztem az emberre. Láttam, ahogy feküdt, és behunyt szemmel, a koncentrációtól grimaszolva, kicsit felhúzott lábbal, csuklóig a nadrágjába dugott kézzel épp verte a farkát megint.