zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: January, 2005

vip

by lucia

A tegnapi napnak az a csúcspontja, amikor a fogadás vége felé a csajok gurgulázó nevetéssel elkezdik benyúlkálni a blúzok alá és kikapcsolni egymás melltartóját. Én fél könyékkel a kandallópárkányra támaszkodva szívom a cigarettát, és ha rám pillantanak nevetve, amúgy közönyösen nézem őket és néha iszom egy kicsit a pezsgőből. Csak nem tart örökké ez a spleen, gondolom. Egyszer minden rosszkedvnek vége fakad és különben is ez az egész merő hormonalitás. Táplálkozás és mozgás kérdése. Ahogy a hosszú asztal végére feláll a kultúrattasé és instruálni kezdi az üres pezsgősvödröt tartó asszisztensnőt, majd előveszi a farkát és fel-alá kaszabolni kezd a húgysugarával, én ellököm magam a helyemről és kissé bizonytalan léptekkel az autóm felé indulok, de a kapuban még hagyom, hogy rámsegítsék a hosszú fekete kabátomat, amit csak szmokinghoz hordok. A kocsiban az jut eszembe, hogy holnap ezt jelenidőben írom meg.

Advertisements

by lucia

“- Köszönöm.
– Nincs mit!”

Atombomba szíjjelszedés

by lucia

Az új U2 albumban az a jó, hogy lehet hallgatni és arra gondolni, hogy “U2-t hallgatok” és ettől megérzem egyszerre eddigi életem összes pillanatát amikor U2-t hallgattam és ez, bármennyire szentimentálisan hangzik is, jó érzés.

mélynyomó

by lucia

Észrevettem, hogy ha igazán mély hangon, csukott számmal morgok, akkor rezeg a képernyőm. Oda is hívtam minden szobabeli munkatársat, hogy nézzék már, hatok a képernyőre vagy mi, és morogtam ezerrel, és minden levegővételnél kérdeztem, hogy látjátok? Rezeg a képernyőm ha morgok!, pedig már a jelenség első pillanatban tudtam, hogy tulajdonképpen a szemgolyóm pilinckázik a fejem rezgése miatt, de úgy gondoltam, szórakoztató dolog felpattanni, mintha valami érdekes lenne, odamenni valakinek az asztalához, aztán fejet csóválva visszaülni a helyünkre. Arra gondoltam, hogy én legalábbis örülnék egy kicsit egy ilyen közjátéknak, mondtam, de ők csak újra megrázták a fejüket válaszul.

by lucia

“- Le kéne szoknom arról, hogy olyankor beszélek hangosan magamban az utcán, amikor emberek vannak a közelemben. Ma reggel is, munkába jövet épp belekezdtem volna egy hosszú mondatba, de csak annyit tudtam mondani, hogy öhm…, amikor egy nő szigorúan válaszolt, hogy Jó reggelt! Majd kiugrottam a bőrömből, úgy megijedtem.”

megszólító mód

by lucia

“- Szia te gyakran jársz ide?
– Szia igen. És igen, régen sportoltam, igen, ritmikus sportgimnasztikát, és igen, tudom, hogy szép a tartásom, igen, ez jó, hogy minden este el tudok jönni az uszodába, amúgy tanítónő vagyok, és igen, nekem is nagyon fontos a szauna, nekem is olyan, mintha egész nap fáznék és ilyenkor gyűjtöm össze a meleget, de azért kösz, tudom, hogy egész jól úszok, és igen, nyáron még biciklizni szoktam, igen, szeretek biciklizni, bár tényleg félek itt Budapesten a forgalomban, mert bizony jól gondolod, eredetileg nem budapesti vagyok, és tényleg szeretem a munkám, igen, egyedül lakom, és jól gondolod, nincs pasim éppen, és tudom, hogy szép a derekam, és igen,  ha gondolod elindulhatunk együtt és megihatunk egy kakót valahol és igen, szívesen megnézném, igen, jó helyen van ez a lakás, közel az uszoda tényleg, és igen, igen, igen, igen, igen, igen,  és amúgy Andi vagyok, és igen, mondom a számom, jó, akkor majd hívjál szia.
– Őőő. Szia.”

by lucia

Aki tud tényleg menjen el. (Mivel a pontos link nem működik, ezért az illető blog január 9-i bejegyzésére gondolok.) Harasztynak egy elég nagy gyűjteményes kiállításán voltam pár éve a műcsarnokban, és aztán újra meg újra visszamentem. Nagyon közel áll hozzám, főleg a humora. Ő az a “férfi”, aki úgy nyúl az anyaghoz (szó szerint és átvitt értelemben is), ahogy szerintem érdemes.

tételes mód fel!

by lucia

Arra gondoltam, milyen lenne, ha mindenki blogot írna. Mindenki blogot írna és mindenki olvasna mindenkit. A világ egy nagy blog-wiw volna. Mindenki ilyeneket írna: “tegnap elmentünk ide és ide. Szörnyű az a hely, már nagyon unom. Találkoztam ez és ezzel. Azt mondta, hogy izé meg bigyó. Megkérdezte, hogy láttam-e a dolgot. Még nem láttam, de most már nagyon hamar meg fogom nézni. Csak annyi dolgom volt mostanában a gyárban, hogy jaj.” És minden főnév link lenne, nem beszélve a tulajdonnevekről. És mondjuk nem lehetne abbahagyni, mert valami miatt kötelező lenne. Egy hatalmas blog örvény volna az egész világ, ahol mindenki mindenkinek a barátja, és mindenki leír mindent amit gondol, meg mindent, ami történik vele. Szép lassan kilakulna, hogy ki milyen sablont használ, szakmák, nemek, és jövedelmek szerint. Lenne aztán egy csomó marketinges, aki ezt a mindenki blogot ír dolgot felhasználva akarna reklámozni, de mivel ők is blogot írnának, ezért azonnal kiderülne ez a szándékuk, és így nagyon hamar kivennék a marketingesek kezéből a dolgot, és mindenki maga reklámozna és a vásárlásai után visszakapná azt a néhány százalékot, amennyit amúgy reklámra szánna a cég. Minden blog lenne. A politikusok is mind írnának, Szaddam előre tudná, hogy Bush támadni fog, meg ilyenek.
És mondjuk lennék én, és mondjuk nekem nem lenne kedvem írni. És mászkálnék az utcán és élvezném a csendet, mert minden üres lenne, mert mindenki írna. Persze volna blogrendőrség, aminek a tagjai azokra vadásznának, akik nem írnának, de most ők is éppen írnának, mert nekik tényleg nagyon sokat kéne írni, és ezért egy kicsit mászkálhatnék. Aztán persze megszólalnának a szirénák, de még időben be tudnék futni egy netkávézóba és nem kapnának el, de attól fogva nem írnék le mindig mindent. És nagyon sokat írnék arról, hogy milyen jó a csend az utcákon, és milyen rosszak a zsúfolt, büdös, környezetszennyező géptermek. És szép lassan gyűlne a sok elégedetlen ember, és aztán kitörne a forradalom és mind kimennénk az utcára és kiröhögnénk a blogrendőröket, és lemolotovkoktéloznánk a tankokat és győznénk, és senki nem írna blogot és mindenki az utcára vonulna és együtt örülnénk és jó lenne. Aztán persze mindenki elégedetlen lenne azzal, hogy sokan vannak az utcán, és satöbbi, de akkor már én lennék az elnök és mindenki kapna braziliai kirándulást ajándékba, hogy jó zenét hallgasson, meg süsse a testét a nap, és így aztán minden rendben lenne.

számok

by lucia

Az elmúlt másfél évben három olyan szám lett a telefonomban, amit hiába hívnék, mert meghalt a tulajdonosuk. Az egyik ember 72 éves volt és megállt a szíve. A másik pont a fordítottja, 27 éves volt, amikor megölték. A harmadik pont 27 és 72 között, 51 évesen halt meg autóbalesetben. Nem következtetek semmire.

ilyenek

by lucia

Van egy csávó az életemben, akinek öntudatos angol munkás szája van. Nem mintha ez számítana bármit is, inkább csak úgy mondom. Talán azért mondom, mert azt szoktam nézni mindig, miközben beszél hozzám. Mivel ez a csávó szerelmes a szerelembe, vagyis imád mindenféle szerelmi viszonyt, főleg az elejüket és a végüket, ezért általában ilyeneket mond: Most érted, nem azért mondom, de szerintem az azért milyen már, hogy azt mondja nekem, hogy akkor nincs megoldás, menjek el. Érted? Hát hogy mondhat ilyet? Hát nem veszi észre, hogy összetör? Összetör bazmeg, mint a hülyegyerek a nagymama színes kis porcelánbizbaszát! Érted?
Én általában hümmögök, hogy értem, és aztán az utolsó érted után kivárok egy kicsit és mondok valami elképesztő banális ostobaságot. Egyszer végtelennek tűnő ideig kínlódtam, hogy most mi a fenét mondjak, majd végül azt mondtam, hogy (sóhaj) hát bazmeg, ilyenek ezek (mármint a nők), de majdnem elröhögtem magam. Még az öntudatos angol munkásszájú csávó is megakadt egy pillanatra, némi bizonytalanság villant a tekintetében, mintha arra gondolt volna, hogy lehet, hogy ezt nem is érdekli, amit mondok? De aztán szerencsére úgy döntött, hogy érdekel engem ez az egész, és a karomat megmarkolva azt mondta: Ugye, hogy ilyenek ezek bazmeg? Én is mindig ezt mondom. És érted, hiába dumál nekem mindenki, hogy női egyenjogúság, meg minden, ezek bazmeg akkor is ilyenek.
Hát igen, bólogatok ilyenkor és felkapom a sörömet a pultról, és megemelem az öntudatos angol munkásszájú csávó felé, mielőtt belekortyolok. Végül is ő fizeti.