by lucia

Nincs blog. Szarul vagyok. Akkorák a nyirokcsomóim, mint két nagy, érett szilva. Most el is képzeltem, ahogy mint valami Bosch festményen lógok a nyakamnál fogva egy szilvafán, és közben egy féreg nevet garatom mellett a húsomból kifelé, beesett tyúkmellem van, kicsi, puffadtan kerek hasam, félig elnyílott szájamban dögletes kártevők tanyáznak, görcsbe ránduló jobb kezem egy-két ideges vonás csupán, ahogy homlokomon a ráncok is csak a festék textúrájának változásai, a lábfejemet meg egészen elhanyagolta a vén rohadék, az lábujjaim nem is látszanak, vagy nincsenek egyáltalán, mert a lepra is zabálja porhüvelyem, férfiszerszámom szánalmasan szemérmes elnyújtott kis paca, és végig, mint a vörheny veri bőrömet a vászon szövetének sok apró dudora, látszik, bőröm alatt hogyan fut össze, és találkozik a sok kicsi szál.

Advertisements