alátét

by lucia

Persze ennek az éjszakának is úgy lett vége, ahogy általában. Egy pultnál ülök a hosszú kabátomban, görnyedten lógatom a fejem, és azt nézem, hogyan csillan a fény a sörcsap rezén. Hosszan latolgatok, majd végül is nem kérek több felest, és kortyolok még egyet a sörömből. Két magas székkel arrébb egy kétségbeesett nő egyre vastagabb söralátétpaklikat pöcköl fel a pult széléről, és kapja el őket miután egyszer megfordultak a levegőben. A nő az este folyamán rendszeres időközönként levette a kardigánját, hogy lássam jókora melleit az amúgy is átlátszó blúz mély kivágásában, majd két mondattal később szégyellősen visszavette. Gondolom azért szégyellte el magát mert én olyan szégyentelnül bámultam őket. Aztán megharagudott valami miatt és most pöckölget. Meg cigizik. Én meg görnyedek. Aztán felállok, kimegyek vizelni, mondom is, hogy “pisilni kell”, és még egyszer megnézem, ahogy a nő szoknyája megfeszül kicsit szétrakott combján. A vécében aztán felnyúlok, kinyitom a kicsi ablakot, felhúzom magam, körbenézek a túloldalon. Leveszem a kabátomat, gombóccá gyúrom, kidobom, majd újra felhúzom és kipréselem magam a szűk nyíláson. Egy ház belső udvarában találom magam. Az egyik földszinti, udvari lakásban ég a villany. Odamegyek, bekopogok. Egy nő nyit ajtót. Fiatal. Pizsamát visel. Kicsit meglepett. Szia mondom, kicsit rekedt hangon. Bocsánat a zavarásért. Szia. Mondja. Őőő. mondom. Nézem, ahogy néz, hogy mit akarok. Kedves arca van, jószándékú, inkább kíváncsi, mint ingerült. Nem alhatnék nálad? kérdezem. Elmosolyodik, a szemembe néz, és így szól: Nem.

Advertisements