emtíví

by lucia

Kaptam egy füzetet a múltkor, hogy írjam tele. Mindegy mit írok, az a lényeg, hogy legyen benne írva valami. Kérdeztem, mire kell, azt mondták, arra, hogy elolvassák. Mindegymit akarnak olvasni, azt mondták. Mindegymit? mondtam. Mindegy. Mondták. Elvettem a füzetet, és minden lapjára írtam egy betűt. Hátulról kellett pergetni a füzet lapjait gyorsan és akkor látszott, hogy a betűk mozognak, lépnek, ugranak, táncolnak, aztán az egyik léggitározni kezd, és ekkor szóltam, hogy hajoljanak közelebb a pergetett lapokhoz, és közelebb hajoltak és csudálkozó arccal néztek fel kicsit később, mert a lapok gitároztak, egy ritmusban a léggitározó betűvel, a Rö betűvel. Elvigyorodtam, és intettem, hogy hallgassák tovább, és szép lassan beszállt az énekes is, egy jó magas Cé. Bár nagyon halkan, de szép tiszta hangon énekelt arról, hogy kék az ég, a bárányfelhők legelik a napsugarakat, a repülőgépek mint kis pulikutyák terelgetik őket, és ha néha van egy ejtőernyős, még az is mosolyog, mert olyan szép, ó je, olyan szép a világ. Az ejtőernyős földet ér aztán, egy szalmakazalban, összehajtja az ernyőjét, kibiztosítja revolverét, és kémleli az ellenségeket. Azok nem jönnek, így a fáradt ejtőernyős elszenderedik a finom, illatos szalmában, ó je, mert olyan szép a világ. Reggel arra kel, hogy egy mosolygós menyecske egy bögre forró kakaóval áll fölötte, mosolyog, és azt mondja: ó je, olyan sz… és itt vége volt a számnak, mert elfogytak a lapok. Azt mondták tök jó volt ez a szám. Aztán dúdolni kezdték, hogy Ó je, olyan szép a világ.

Advertisements