by lucia

Tulajdonképpen Richard Clayderman szeretnék lenni. Illetve bárki valamelyik délnémet sorozatból. Melegre fényelt, szép napsütéses, mindig makulátlan tiszta autós, erkélyen muskátlis, amerikai konyhás, nagy hűtőszekrényes, laptopos, elégedett protézises. Minta. Minta minta. És aztán, mint Richard Cory, “one calm summer night,
Went home and put a bullet through his head.”


És kiesne a protkóm, egy ragacsos vértócsában találnák meg,  és az a beesett szám külön csúnya lenne a szétrobbant fejemen kívül, nem beszélve a halálban elengedett záróizmaim miatt szaros és pisás makulátlan fehér vászonnadrágomról, aminek korca kicsit feszül a jólléttől kicsit hájas hasamon, kicsit mély, kicsit szőrös köldököm alatt. Kicsit lenne mindenem, még a halálom is csak kicsit lenne megrázó ebben a mosolygós világban a feleségem is túltenné magát rajta hamar, találna egy másik elégedett jómódút, a gyerekeim már nehezebben, de végül ők is kihevernék és forogna tovább az edusó reklám, néha átvágnánának egy-egy henkel termékre és senki észre sem venne semmit. Néha kiakadnának, hogy nem elég édes a frissen facsart narancslé reggel. Talán.

Advertisements