zsempet

Azok ott hattyúk?

by lucia

Amúgy meg arra gondolok, hogy milyen kurvajót futottam reggel már megint, minden izomfeszítő álmos meleg nyújtózkodásban, mintha ki akarna jönni a testem a bőrömből. Van egy út hátrafelé, fel a hegyre, laza lanka hosszan, tartósan, színtiszta szex, még ahogy kanyarog, az is. Minden reggel találkozom a kiskutyás nénivel, aki nem is fut annyira, mint inkább lépked, de köszönünk mindig és örülök, hogy nyomja, nyomja csak úgy kell azt, gondolom. Minden futással messzebb megyek ezen az úton most már tulképp az erdei utak elejénél tartok, lassan jönnek a jó kis ösvények, a laza talaj.


A másik út egy kör, egy rövidebb kör, ami után a Sashegy következik, a Sashegy legteteje, meghallgatni az egész félváros zúgását, ahogy jön föl a csomópont felől, és közben nyújtani a kurvanagy kilátásba bele, érezni a kicsitfémes véres ízt a számban ami a szorgos kibelégzéstől lesz a hegynek felfele.


Furcsa utak ezek Debrecen után, ez a sok emelkedő máshogy feszül, máshogy feszít, rövidebb, de mégis mintha több, tartalmasabb lenne, csak talán a szél nem jár át annyira, a mellkas nem tisztul úgy ki.


Amúgy nem vagyok sportbuzi, nem szoktam az izmaimmal foglalkozni, és hajlamos vagyok az önpusztításra. Nem futok, úszok jól, szarul sem nagyon. Egyszerűen csak az van, hogy ez az endorfin jobb, mint az alkohol vagy a fű, ez a mozi sokszor szebb, mint bármelyik más, ez a zene a leginkább hallgatható, legkevésbé unalmas fajta. Hedonizmus ez is, mint minden.

by lucia

Tulajdonképpen Richard Clayderman szeretnék lenni. Illetve bárki valamelyik délnémet sorozatból. Melegre fényelt, szép napsütéses, mindig makulátlan tiszta autós, erkélyen muskátlis, amerikai konyhás, nagy hűtőszekrényes, laptopos, elégedett protézises. Minta. Minta minta. És aztán, mint Richard Cory, “one calm summer night,
Went home and put a bullet through his head.”


És kiesne a protkóm, egy ragacsos vértócsában találnák meg,  és az a beesett szám külön csúnya lenne a szétrobbant fejemen kívül, nem beszélve a halálban elengedett záróizmaim miatt szaros és pisás makulátlan fehér vászonnadrágomról, aminek korca kicsit feszül a jólléttől kicsit hájas hasamon, kicsit mély, kicsit szőrös köldököm alatt. Kicsit lenne mindenem, még a halálom is csak kicsit lenne megrázó ebben a mosolygós világban a feleségem is túltenné magát rajta hamar, találna egy másik elégedett jómódút, a gyerekeim már nehezebben, de végül ők is kihevernék és forogna tovább az edusó reklám, néha átvágnánának egy-egy henkel termékre és senki észre sem venne semmit. Néha kiakadnának, hogy nem elég édes a frissen facsart narancslé reggel. Talán.