Jurij együttes, nem a nôk

by lucia

Ma este jót mulattunk.
És igenis szeretem a világot. És az embereket. Még akkor is, ha szerencsétlen torz debreceni egyetemisták, akik hularészegen, véresre vert vagy harapott szájjal elfeküsznek a színpad mellett és alszanak és alig érezni a pulzusukat, ha pulóvert terítenek a hullaként fetrengôkre, hogy meg ne fázzon a kilógó derekuk, ha hosszan vitatkoznak a hullaként fetrengôk fölött, hogy mostanában mennyibe kerül egy detox, ha cifra mintákat rajzolnak a pisájukkal a színpad sátra mögött a flaszterre, ha szép lányok, ha csúnya lányok, ha táncolnak, vagy ha nem. Szeretem, hogy félig van a hold, hogy már félig van, és, hogy nem még csak.
Jó élni.
Vannak mindenkinek anekdotái, amiket mindig nagyon gyakran elismétel különbözô társaságokban. Ha rossz az illetô memóriája (arra emlékezve, hogy hányszor mesélte már az utóbbi, mondjuk egy évben a történetet az adott társaságban) akkor az az illetô unalmas pöcs. Az én egyik kedvenc ilyen anekdotám egy filmfelvétel Louis Bunuelrôl. Bunuel már öreg. Áll. Sovány és cigizik. Szenvedélyesen természetesen. Hogy is cigizne másképp. Érdemes egyáltalán másképp cigizni? És beszél. Aszondja: Ha kérhetnék valamit Istentôl, hogy mit erôsítsen bennem, hogy mi tartson még sokáig, nem azt kérném, hogy erôsítse meg a prosztatám (slukk), hogy még élvezhessem a nôket (slukk), hanem azt, (slukk, de immár színpadiasan egy apró, huncut vigyorral), hogy erôsítse meg a tüdômet és a májamat, hogy még egy keveset élvezhessem a cigarettát és az ivást. Mert ezek az élet igazi értelme. Nem a nôk.

Advertisements