szabad alom

by lucia

Egyszer napokig találmányokon törtük a fejünket. A barátom azt mondta,
ez a jövô útja. Most már mindenképp meg kell gazdagodnunk és most már
csak ez az egyetlen lehetséges módszer. Fel kell találnunk valamit.
Valami olyat, amit aztán mindenki jól megvesz és gazdagok leszünk.
Az elsô két napban feltaláltunk egy csomó olyan dolgot, amit aztán
rögtön el is vetettünk. A barátom például feltalált egy külön polcot a
sör hûtésére a hûtôben. Még márkanevet is talált: Sörpolc. Aztán
piszkosul lecseszett, hogy miért oda teszem vissza reggeli után a
vajat. Én feltaláltam tölcséres vízforgós acmosót, amit ciklonnak
neveztem el. Amikor kipróbáltam, a barátom benézett a fürdôszobába és
megkérdezte, hogy miért szagolom a kád lefolyóját miközben folyatom a
vizet. Más szaga van, mint víz nélkül? Aztán, mikor elmagyaráztam a
találmányomat, hogy ez egy arcmosó berendezés, és szükség van hozzá egy
kellô méretû víztölcsérre, akkor azt mondta, ez hülyeség. Kádat nagyon
ritkán vesznek az emberek, ráadásul az eldobható dolgokkal jobban lehet
keresni.
Aztán kimentünk az utcára, hogy na akkor most együtt feltalálunk
valamit. Végre valami értelmeset. Megpróbáltuk feltalálni a
szemeteskukát mint hangszert, de a Moizesnéni az elsô emeletrôl
lesipított, hogy azonnal kihívja a rendôrséget. Aztán megpróbáltunk
feltalálni egy galambszarkaparó eszközt, de rájöttünk, hogy a legtöbb
házmesternek már biztosan van erre a célra spaknija, és ezek olyanok,
hogy egy ilyen spaknit harminc évig használnak. Vagyis túl keskeny a
piaci rés. Aztán lementünk a kocsmába, az egyik pincés, borszagú helyre
és feltaláltuk a százötven forintos menüt, a két deci fehérbor, egy
csomag ropisat. De azt is elvetettük.
Már épp kezdtük feladni a találmányosdit, amikor a barátomnak végre
eszébe jutott valami. Hülyék vagyunk. Mondta. A túl konkrét dolgokat
nem lehet eladni. Olyasmi kell, ami konkrét is, meg nem is.
Kézzelfogható, de nem marad meg sokáig, és az emberek mindenre képesek
érte.
Ez jó, mondtam én, de mégis hogy találod ki, hogy ez mi lehet? mondtam.
Már ki is találtam. felelte a barátom. Tudod mi lesz az? Nem, de
mindjárt megmondod. Személyre szabott szavak. Figyelj csak! mondta és
közelhajolt hozzám. Így szólt halkan. Most mindjárt kimondom a te
súlyos szódat. Megkapod tôlem ingyen. Ez lesz a próba. Az elô szó.
Vigyázz, mert egy van, és nem látható, de kézzel fogható. El kell
kapnod! Ne ijedj majd meg tôle! Úgy kell elraknod, hogy soha senki se
hallja. Nem kell félni, elég halk, véletlenül senki sem fogja hallani.
A tied nem nagy szó, bárhol elfér.
És ezzel a barátom egészen odahajolt a fülemhez és kimondta a szavamat.
Éreztem, ahogy a szó melegen hozzáért az arcomhoz, gyorsan odakaptam és
sikerült megfognom. A tenyerembe zártam amíg a barátom kiürített egy
gyufásdobozt, aztán beleraktam. Látni semmi sem látszódott, de érezni
lehetett a szót. Vonaglott a kezemben. Próbált szbadulni.
Szerencsére az enyém egy lassú szó, így nem ficánkolt túlzottan, és
szárazabb fajta, így nem csúszott ki a kezem közül. Csiklandozta a
tenyeremet, ahogy beleraktam a skatulyába.
Aztán persze árulni nem kezdtük a dolgot, mert drágán adták volna a
különbözô méretû díszdobozokat, amiket a szavakhoz, vagyis nekik
mellékeltünk volna, meg kellett volna egy külön jól zárható helység,
ahol a barátom megmondja ôket a vevôknek, hogy a gyors és síkosabb
szavak ne tudjanak meglépni. Szóval technikai problémák adódtak és az
ilyesmikbe mindig könnyen belebukunk a barátommal, de az én szavam még
mindig megvan. Néha meg is rázom a dobozában és hallgatom, miközben várom, hogy feljöjjön a nap.

Advertisements