by lucia

Írni kéne mindenféle
hosszú és
csapongó
verset,
locsogósat,
szabadat
arról, hogy milyen verseket
kéne írni, meg,
hogy milyen is nálunk
az idézôjelbe tett
lámpafény
ami körül
elhallgatnak a bogarak
és jó lesz az este mégis.
Írni kéne mindenféle
hosszút
meg inni is kéne
hosszan
de nem hosszú lépést
hanem tisztán
a bort
szigorúan délután hat után
sôt, akár hét is,
addig meg vizet, mohón, nagy
kortyokban
érezve, ahogy szurôdik szinte azonnal,
higítva vérem
az emésztésem
kis lyukain
át.
És ahogy írnám,
jönne
is mindjárt
az ötlet,
hogy legyen belôle
egy olyan gyerekkori szöveg
arról, hogy
szóval férfi lettem mostanában:
vakon gépelek
és tükör nélkül borotválkozom
aztán hagyok idôt bôven a
javításoknak is.
Tudom
egész pontosan
milyen hersegve harapni virslit,
inni rá a sört,
és tudom,
mikor kívánok almát inkább
vagy banánt.
Ha lehet reszelve, vagy turmixnak szeretem,
bár mióta férfi lettem,
már ettôl is rögtön rámugrik
néhány fölös kiló.
Meg, hogy
annak idején olyan rövid volt a lábam.
Mindig egy lépéssel rövidebb volt, mint kellett volna.
A lábam vitt elôre pedig.
Meg hozott vissza a hosszú utak után.
A lábam lépett bele a tócsákba is, és
A lábam alatt csikorgott a kavics.
Mindig csak tipegtem rajta, mint egy kínai picsa
vagy egy japán.
Hétmérfdöldes helyet harminccentis csizmát hordtam télen és
csak ha nagyon csúszott a jég
tártam ki magam a földnek,
hogy
na ezt nézd meg
ilyet még úgyse láttál,
vagy ha igen,
akkor se túl gyakran.
És attól fogva a föld
kicsit csodálva
kicsit büszkén
nézett fel rám
ahogy tipegtem
rajta.
És annak idején
mindig nagyon szerelmes voltam
legtöbbször azt sem tudtam kibe.
De jó volt megbeszélni azokkal,
akikbe nem voltam, hogy aztán beléjük legyek
és azokkal beszéljem meg, akikbe addig voltam.
Azzal soha nem mertem, akibe
éppen voltam.
Jó is volt ez így.
Mert aztán annak idején
egyszer végre
basztam is,
de ez persze csúnya szó,
annak idején gondolni sem mertem rá.
Talán szexnek hívtuk néha,
szexelésnek emlegettük a srácokkal
a lánnyal pedig
annak.
De azért jó volt,
titkos,
meleg,
kedves
és megértô
az a lány.
Aztán persze belém zúgott
és úgy is maradt
vagy hat évig.
És mindig titkos maradt
meleg,
kedves, megértô
és lágy.
Amúgy annak idején
órákon át
ültem, hogy rajzoljanak
a muvész haverok,
mert nekem olyan arcom volt
amit rajzolni nehéz
és jó volt
figyelni, ahogy figyelnek
néznek, mintha
lenne bennem valami.
És rájuk nevettem,
felpróbáltam mindenféle
arcot,
és elképzeltem
a rajzot,
és persze soha nem olyan lett
de azért
ránevettem
és elképzeltem,
hogy milyen lenne, ha
én rajzolnám.
Meg annak idején
volt, hogy felmentünk egy hegytetôre
és tüzet raktunk,
hogy legyen fény meg
meleg
és beszéltünk
fôleg csúnya szavakat
meg ettünk amit hoztuk,
egymás szendvicseit,
ahogy évek óta minden
csengetés után
és hallgattuk,
milyen ritmust húzkodnak
a tücskök vagy mik
azok az éjjeli percegôk.
Hajnalban aztán
már rekedten
elmondtunk még
néhány csúnya szót,
és résnyi szemünkön betuzött a nap.
Annak idején
még költô voltam,
ahogy kell
nyakamban kendô
szívemben ihlet
lábamon lyukas cipô
és a gyertya meg a pipa
melengette dermedt ujjaim.
A nagymamám
csomagolt kaját,
anyám pénzt adott,
apám meg a kocsit,
és mentem költôsködni
kicsit
kényelmesen
de tiszta erôbôl,
mint Tropauer Hümér
a koszorús.
Annak idején
átmentem két hegyet
éjszaka gyalog
és csak a papucsom floppogása kisért
végig a fák alatt,
és kukoricaföldek is
voltak
meg búzamezôk.
Mind mást susogott, és én is
mást mondtam nekik.
Annak idején
is nagyon sokszor mondtam, hogy annak
idején.
Pedig már egy kicsit
késôbb volt,
hogy ahogy beszéltem
lassan elemelkedtem
az asztal mellôl,
és aztán ott
a plafon alatt forogtam
és csak kiabáltam,
hogy én itt
forgok látjátok?
Ti tudjátok ezt a figurát?
Nehéz elem. Marhára.
Lábmunka, meg minden.
Figyeld a sima végrehajtást.
A tecnikát! A technikát! A technikát!
Annak idején
ismertem
minden zugot
padlást,
pincét és garázst.
A hegytetôket
is mind tudtam
hogy melyiken merre kell fordulni, ha jön
a nap.
A fák is jók voltak,
haverek
egytôl egyig,
és a mezôk is mind.
Ahova hozzá
bújni
lehetett.

Advertisements