zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: January, 2004

fatigue

by lucia

Mostanában korán kelek és késôn fekszem.
Kelek mostanában korán és fekszem késôn.
Kelek fekszem mostanában és korán késôn.
Fekszem mostanában kelek késôn és korán.
Korán mostanában kelek és fekszem késôn.
Késôn mostanában és fekszem kelek korán.
Fekszem késôn és kelek korán mostanában.
Nabánatsom nárok kelek sé nôsék mezskef.

by lucia

Mostanában csetlájnon, url-ekben beszélgetek az ismerôseimmel. Elég röhejes. Ülök egy képernyô elôtt, le- lemásolok egy hosszú szám- és betûsort, bemásolom egy beszélgetôsprogramba, és kapok válaszul valami ilyesmit: „:)) jó.” Mint az akváriumba bedunsztolt agyvelô az Elveszett gyerekek városában, olyan vagyok, csak én vörösbort öntök a vizembe aszpirin helyett és a képernyôbegörnyedôs klasszikus geek pozitúrában rúgok befelé, miközben gépelek, olvasok és néha felröhögök hangosan. Pedig igazából volna kedvem kocsmában egyre rekedtebben, bár tény, a hipermarketben olcsóbb a bor.
A minap azt álmodtam, hogy az egyik letöltôs programommal letöltöttem egy régi barátomat, és amikor mondta, hogy dolga van, mennie kell, akkor a másikkal visszatöltöttem, mert, hogy az gyorsabb és csak maces protokoll. A barátom meg odaállt a gép elé, ráklikkeltem, és ráhúztam arra, hogy upload. Szerintem alig volt az egész srác 5M és vagy 20 kbps-szel ment. Szóval tök jó volt.

mek

by lucia

Egy ismerôsöm elmesélt egyszer egy történetet. Hogy képzeljem el, a bátyja egyszer, még valamikor a nyolcvanas évek közepén megismerkedett két svéd nővel Kecskeméten az Aranyszarvas Hotelben. A bárban. Faborítás, szintetiztoros a sarokban, hangulatos kis bokszok satöbbi. Meghívta őket egy-két italra, mert a bátyja már akkor is nagyon jól keresett, és úgy alakult, hogy a bátyja jól fölszedte ezt a két nőt és felvitte őket szobára. Egyszerre. Az ô bátyja már csak ilyen. Júj! Errôl eszébe jut egy másik történet is, de elôbb ezt befejezi. Szóval felvitte a bátyja a két svéd csajt, de kiderült, hogy ezek a nők frigidek és nimfomániásak egyszerre. Ez elég komoly probléma volt, de az ismerősöm bátyja talált rá megoldást. Képzeljem el, mondta az ismerôsöm, – nem fogom elhinni – de azt csinálta a bátyja, hogy kiment a szoba erkéjére és fogott egy darazsat. És képzeljem el, ezt a darazsat belerakta egy pohárba és odaszorította magához és a darázs mellé rakta a pohárba fütyijét. A darázs pedig – de így higgyem el –, megcsípte a bátyja farkát, amitôl úgy felállt neki és olyan érzéketlen lett, hogy két nap alatt sikeresen kielégítette a fehérmájú svéd nőket.
Mekgájver – mondtam és lassan becsúsztam az asztal alá.

nó víkending, lejszt

by lucia

Nincs Budapestre menés, nincs édes élet. Úgy döntöttem, munka van. Munka van, volt, s lesz. A munka én vagyok. Utánam a munka. A haMUN KAbátban keltem át. Munkás hétköznapok, munkaverseny, munkabér, munkaidô, munkaebéd, munka kolbász szalonna. Májasmunka, véresmunka. Boldog hamunkát mindenkinek. (Anya, ki volt az a Sztahanov? Egy faszfej volt kisfiam.) Tegyen boldogá a munka. A munka nemesít. (Dolgozni csak úgy. Érdemes.) Arbeit Macht Frei. (Dosszié.) Orando et laborando. (Hogy? Mi van az ondóval a laborban?) A böcsületes tisztességös munka út-ján, elvtársak. Azon kell haladni. Mu nö ka. Ez van. Na. Ez van.

nirván és nirvána

by lucia

Szóval sok csoda van a Moszkva téren. Sok, sok nagy csoda, de mind közül az egyik kedvencem a pék pincéje. A szakmai precizítás mintapéldája a pék pincéjében látni való látnivaló. A pék beáll, lisztet szór, de olyan mozdulattal, ahogy dévidkopperfield eltûnteti a kártyát, szóval tulajdonképpen nem is mozdul, csak egyszercsak lisztes az asztala, odabasszák neki a tésztát, és elkezdôdik a csoda. Szerintem biztos vannak vallások, ahol Isten egy nagy pék, aki mindig egyszerre két élôlényt formál a tésztából, tökéletesen egyformákat, bal- és jobbkézzel egyforma ügyesen, és olyan gyorsan, hogy nem is látni a kezét. Ennek a népnek, ahol ez a vallás, a faluja fölött biztos van egy vulkán, ahova Isten a kész élôlényekkel megrakott tálcákkal megrakott kerekes bigyót tolja (mert természetesen a tengerparton gyúrt, és homokot szórt alájuk liszt helyett) és határozott mozdulatokkal bepasszintja a tálcákat a vulkánba alul, hogy aztán felül lecsámborogjon a sok kisült ember, majom, papagály, meg csüngôhasú, fekete sörtéjû vadmalac, nem beszélve az üvöltve ugató fürdôruhás, vagy nudista (de akkor borotvált) európai és amerikai turisták nagy csaoportjairól.
A Moszkva tér másik csodája a levélelosztó, ahol szintén mindig nyitva van az ablak. Az a hely is a szakmai precizitás mintapéldája. Ahogy oda sem nézve szinte lövik a leveleket a helyükre. Mint nemtudomki, úgy válogatnak. Szortírung magasfokon. És a legjobb az, hogy mindenre van kategória, mindenre van luk, ahova be lehet pöckölni. Nincs selejt. Biztos van olyan vallás, ahol Isten egy nagy postai elosztóban pöckölgeti bele a lelkeket a különbözô életekbe, kinek merre kell menni, kire milyen bélyeg van ragasztva. Vannak érdekes, egzotikus bélyeges, ütött-kopott, idegen kézírásos borítékok, meg vannak apeh formanyomtatványok is. Sôt vannak utolsó figyelmeztetések, meg idézések, és madzaggal átkötött kéziratok, és olyan érdekesen csörgô, kifürkészhetetlen formájú küldemények is, amelyeket a pöckölgetô Isten inkább megtart magának. Íme egy kép róla, ahogy egy kolléganôje combját (sôt…) fogdossa és szerintem a felesége még nem is tudja.

by lucia

Soha többet nem akarok ilyen posztot írni, mint ez az elôzô, most már tegnapi utolsó. Ránézek, és érzem, ahogy a savanyú, savas hányásgöb tolul felfelé a torkomon. Egy savanyú, savas fél kocka gesztenyemassza. Mert nem csak szánalmas bejegyzéseket írok néha, de mohó, zabálékony állat is vagyok idônként.

mólpan sedvek

by lucia

Csudaedzés megint. Mondjuk tegnap nem úsztam, holnap se fogok, mert megyek a városba üje angolokat nézni. Szombaton viszont a Városmajorban nagy úszás nagy szaunával és este talán még a szemközti ablakon is belesek. Aztán rohanok vissza dolgozni mert jó szarul állok.

archív az idôrôl

by lucia

Találtam egy régi naptárat, mondtam a barátomnak valamelyik nap. Éppen horgászni voltunk a dunaparton a híd tövében, mert akkoriban ez a horgászás volt a mániája. Vett egy horgászbotot és lejárt horgászni a híd alá, ahol az alacsony vízállás miatt a felszínre került egy elég büdös kavicságy, amit a barátom egyszerûen csak plázsnak hívott. Ott szakértô módon kihúzta a teleszkópos botot, és némi lengetés után bedobta a horgot. Természetesen csali nélkül. Nehogy fogjon valamit. Szegény halak. Így is csoda, hogy nem még döglött meg mindegyik. Ott ült a barátom, a kis kinyithatós vászonsámliján, amit a bot mellé adtak a boltban ingyen, mert akció volt, én meg mellette a kavicsokra terített kabátomon és horgásztunk. Illetve a barátom horgászott, én meg kavicsokat dobáltam a vízbe, amíg a barátom nem szólt, hogy ne dobáljak, mert elrontom a kapást.

Szóval találtam egy régi naptárat, mondtam a büdös szagú kavicsokon. Erre a barátom azt mondta, hogy tessék? mert az autók zajában nem lehetett jól hallani, olyan halkan mondtam. Találtam egy régi naptárat, ismételtem kicsit hangosabban és így folytattam: Elég régi. Kilencvenkettes. És nincs beleírva semmi. De pont ez a jó. Mire? Kérdezte a barátom. Hát bele lehet írni dolgokat mondtam. És azután lehet emlékezni rájuk. A múltkor beírtam, április huszonhetedikére, hogy Anna, Körtér, du. kettô. Du? Szólt a barátom. Délután. Csak rövidítve, mondtam én. Ja. Mondta ô. És jó volt? Jó. Feleltem. Ahogy beírtam, rögtön eszembe is jutott az egész. Anna magas volt, sôt, kifejezetten langaléta. Vagy nyurga, mondjuk. Hosszú, egyenes szálú, barna haja volt, világos bôre és piros ajkai. Halványzöld szeme. Szép lány volt nagyon. Ahogy leírtam a naptárba a nevét, hogy Anna, az is rögtön eszembe jutott, hogy hogyan ismertem meg. A Feneketlen tónál. A tavat nézte az egyik padról én meg odaültem mellé, és néztem ôt. Persze próbáltam úgy csinálni, mintha nem nézném, de nagyon tetszett és gondolom ez meg is látszott rajtam. Ô megnézett magának ahogy odaültem és így szólt: Figyelj, megengedem, hogy megismerkedj velem, ha válaszolsz egy kérdésre. Bólintottam, hogy jó. Nem nagyon mertem megszólalni, érted, úgy össze volt szorulva a torkom. Akkoriban elég sokat volt összeszorulva a torkom ha valami nô közelébe kerültem. Ez volt a kérdés: Tényleg feneketlen? Én tétovázás nélkül azt válaszoltam: Persze. Szerinted feneketlennek hívnák, ha fenekes lenne? Na így. És aprilis huszonhetedikén volt az elsô randevúnk. Na és milyen volt? Kérdezte a barátom. Hogy sikerült? Egy ideig nem feleltem, aztán így szóltam: Nem jött el.
Ettôl mindketten szomorúak lettünk egy kicsit, és nem is szóltunk egy darabig. Aztán a barátomnak eszébe jutott valami: Szerintem május elsejére be kéne írni, hogy házibuli, Németvölgyi út. Miért? kérdeztem. A barátom tartott egy kis hatásszünetet, aztán így válaszolt: Hátha ott lesz Anna is.

repülôhaladás

by lucia

Régen csak repülni akartam, nem nagy cucc, csak mint egy madár vagy akármi tollas, de akár labda is lehet. Aztán úszni szerettem volna, mint az arravaló emlôsök és halak, de kiegyeztem volna valami fenékhez kötött létformával, lettem volna csillag is. Manapság azt veszem észre, hogy a levegô ugyanúgy kéne, ahogy a víz, hogy végre rám is mondhassák: Nyami!

röpde

by lucia

A szembeház egyik erkélyére mindig kijön a néni. Ô az a néni, akinek szép muskátlija van, nem az, amelyiknek mindig lóg valami a fregoliján. Akinek mindig lóg valami a fregoliján is mindig kijön és a két néni mindig beszélget fenn a magasban. Csak egy fal választja el ôket, semmi más. Mindig nézem, ahogy mindig beszélgetnek és mindig megunják, aztán átnyúlnak egymás felé a két erkélyt elválasztó falon, és amikor sikerült összefûzni a tíz öreg ujjat, kettôrôl már soha nem húzza le senki a gyûrût, mert mint egy fa, körülnôtte ôket a hús, akkor a két néni felszegi a fejét, és lábujjhegyen megindulnak Nyíregyháza felé.