by lucia

A konyhában van egy ezekilencszázhetvenvalamennyibôl származó Toshiba rádiósmagnónk. (Mellesleg van olyan ember, akinek nincs rádió a konyhájában? A világon? És többnyire rádió, nem music center, vagy bármi más. És azért ez jó, nem? Olyan, mint ahogy két labunk van a szájunkkal beszélünk.) Gy apja vette még az elôbb említett évek valamelyikében és nagyon örült neki, mert akkor értékes ritkaságnak számított, hogy felvevôs, meg mikrofonos, piros rec gombos és nyugati URHás(fm), vagyis kb. húsz évig semmit nem lehetett rajta fogni, míg a nyolcvanas évek elején el nem indult a Rád Jó Danubiusz. Egy barátnôm apukája ugyanekkor vásárolt egy ugyanilyen készüléket és a barátnôm egyik legnagyobb gyerekkori traumája, hogy a magnó-rádió váltópöcköt (vagyis a rádió bekapcsolóját) kitörte egyszer és az apukája mérges volt. Amikor ez a barátnôm nálunk járt, hosszan csodálta a miénket, mert nem is emlékezett rá, hogy milyen pöcökkel.
Szeretem ezt a rádiót. Mostanában egyre jobban szeretem, mert kezd agyérelmeszesedése lenni, a harminc év rádióknál ugyanis már elég nagy kor. Mostanában azt csinálja, hogy elég önkényesen bánik a vétellel, vagyis tulajdonképpen mindegy, hova tekeri az ember, ô azt közvetít, amit akar. Sôt, ha beállítom a konyhában egy adóra, majd behozom ôt a szobába, akkor valami teljesen mást kezd el venni. Sôt, ha beállítom a konyhában és úgy hagyom, gondosan nem nyúlok hozzá, majd éjszakára lezárom és reggel folytatni kívánom az elôzô nap „hangolt” adó hallgatását, kiderül, hogy a rádió az éjszaka folyamán ismét elállította magát. Ez nagyon jó. Minden reggel más történetekbe hallgatok félálomban. Ma reggel valami ilyesmi szólt:

Advertisements