Debrecen

by lucia

A halaim egyre nehezebben tûrték ezt az alföldi nagyvárost. Eleinte szépen beálltak kettesével hatvankilencbe és úgy csináltak, ahogy kell – amikor távolkeleti maffiózók fogadnak rájuk és ôk megbeszélik, hogy najó, ma te gyôzöl. Ezek kemény halak, évekig képesek tartani ezt a pozíciót még egy ilyen szeles, télenhideg, nyáronforró alföldi nagyvárosban is.
De aztán valahogy elkezdtek fakulni a pikkelyeik. A maffiózók még nézték ôket néha, de egyre kevesebbet cigiztek közben, a tétek is egyre csökkentek, szóval valahogy a halak úgy érezték, mintha kifelé mennének a divatból. Elkezdtek párokat cserélgetni, hogy izgalmasabbak legyenek a menetek, és volt, aki festeni kezdte magát, annyira halvány volt már. Nem panaszkodtak, nem emlegették a régi szép idôket egymás közt. Elfogadtak mindent úgy, ahogy volt. Karma, mondogatták. Csak kenték magukat, mert kicserpesedtek a szélben és volt, aki már néha a vergôdésig süllyedt. Dobálta magát, mint afféle partravetett, mert pár év után úgy érezte, nem bírja ezt a környéket tovább. Persze a többiek egy éles pillantással mindig helyretették az ilyeneket.
Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy elmentek. Nem sírtam, nem panaszkodtam. Elfogadtam a döntésüket. Karma gondoltam. Kerestek maguknak másik vizet.

Advertisements